Kb. az egynegyedének a háromnegyedét.

...vagy mégsem.

Kezdődik már?!

Az elmúlt két napban több látogató érkezett a színes masnis bejegyzésre keresőből, én meg csak mosolygok, mert ezen legalább már tudok "csak mosolyogni" rossz érzések és szorongás nélkül.

Nálunk tarka lesz a karácsonyfa idén is, a több éves díszekkel öltöztetve, sallang és felhajtás nélkül. Számunkra nem ezen múlik az ünnep fénye, én pedig már képes vagyok büszke lenni erre.

Mi mással, hát ezzel a lemezzel nyilván, már negyedik alkalommal. Ritkítottam az edzésnapokon, nem megy minden másnap; hetente kétszer esik jól ekkora táv. Erősödtem sokat, amit leginkább abból érzékelek, hogy nem kapkodom a levegőt és egyenletesnek tűnik a pulzusom. A hétköznapokban viszont elég fáradékony vagyok, mindig csak aludnék, amit őszi fáradtságnak gondolok. Ma ebédidőben, a parkban bóbiskoltam el a könyv felett, ami lehet ciki, de legalább jól esett. Nektek zene, nem álmosító. A lelkem nincs jól, de ez ne legyen újdonság, megbántottak.

Paradise Lost: Tragic Idol (full album)

Nagyon fáradtak vagyunk, a felső tagozat nagy változás. Még jó, hogy nem nyáron költöztünk és nem most szakadt rá még a beilleszkedés terhe is egyúttal. „Nagyok vagytok már.” – mondják nekik a tanítók, miközben ez nem így van egyáltalán.

Jót vidultam ezen a cikken, miközben olvastam, aztán komolyra fordítottam.

Beletolja a világ arcába, hogy neki már ilyen is van, és persze én sem bírom megállni, hogy megnézzem.

Első reakció, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva: gombóc a gyomromban, kisebbrendűségi érzés, bűntudat és szomorúság, hogy bezzeg én...

Viszont. Már tudom, hogy ne ragadjak meg ebben, távolodjak el egy kicsit a helyzettől. Nézzek rá másik szögből. Innen már megláthatom az elsőre tökéletesnek tűnő képeken a versengést, a képek mögött pedig a szorongást.

Rájövök, hogy nem is olyan irigylésre méltó.

Arra gondoltunk Eszterrel, hogy használjuk ki szeptember utolsó délutánját egy kirándulásra és vegyük be a Gellérthegyet. Amióta Budapesten lakunk, annyiszor elmentem már mellette a busszal, miközben újra és újra megálljt kellett parancsolni magamnak, hogy munka helyett ne világot látni induljak.

Az milyen király egyébként, hogy legutóbb már 50 perc futás kocogás is ment megállás nélkül, egy egész lemezt letoltam! Furcsa módon éppen az első kb. 25 perc szokott úgy eltelni, hogy szinte minden lépést ólomlábakon teszek meg függetlenül attól, hogy előtte mennyit melegítettem. Aztán egyszerre csak elmúlik, hihetetlenül lazának érzem magam és nem akarom abbahagyni. Fene sem érti. Hazaérve torna, mert hiszen nyújtani is kell.

...én pedig állok a közepén meztelenül. Nem söpör el, mert uralom magam. 

Ha megnyugodott, átölelem.

Anathema: The Storm Before The Calm

...ráadásul gyorsabban is elmondtam, mint ahogy le van írva!

♥

Úgy döntöttem, hogy nem menekülök tovább előle, hanem megírom az elmaradt fejezetet. Így talán majd jobban összeáll a kép számomra is. Annál is inkább meg "kell" ezt tennem, mert van pár dolog, amit másként látok a szakításunk óta. Mostanra kerültem olyan állapotba, hogy végre képes vagyok távolságot tartani, már nem kavar fel annyira az emlékezés, ezért végre terápiában is foglalkozhatunk vele.

Az is volt még, hogy vendégeket hívtam.

Beszél a címke.

Update (2014. szeptember 17. 09:10): ...és akkor táncra perdültem a megállóban.

House of Lords: Remember My Name

Írjak már először a szülinapomról, pontosabban annak az érzelmi oldaláról.

Én igazán csak nézelődni szerettem volna egy kicsit a könyvesboltban, ehhez képest második napja próbálom kiheverni a traumám.

...nem szabad elfelejtenem.

Írjak már arról, hogy állok a futással. Eredetileg nyolc hetes kezdő-programról volt szó, de ugye nem is én lennék, ha képes lennék betartani azt, ami le van írva. A 3. hét utolsó edzésnapján megpróbáltam az utolsó sétaperceket a futásrészhez hozzáadni, ami sikerült is. Ezen eléggé felbátorodtam, el is kezdtem feszegetni a határaim. Ebből lett az, hogy a múlt héten már három részletben megvoltak a 30 percek 2X1 perc séta-pihenés beiktatásával, hétfőn pedig már sikerült a 15 perc futást követő 2 perc séta után a maradékot megint egyben letudni. Azt vettem észre, hogy kb. 4 perc elteltével mintha vinne a lábam, a légzésem és a pulzusom beáll egy egészen komfortos szintre és úgy érzem, hogy sokáig képes lennék így ellenni.

Készülök az esti találkozásra. Lassan indulnom kell. Azt mondja a telefonban, hogy kivételesen most ne vigyek szendvicset. Két óra múlva találkozunk. Miután beszáll az autóba, körbenézve az első kérdése rögtön az nevetve, hol vannak a szendvicsei?! A gyomron rögtön görcsbe rándul, a torkomban gombóc, megszólalni alig merek: „Nem hoztam, mert erre kértél.” - „Persze, mert kíváncsi voltam, hogy szót fogadsz-e. Szót fogadtál, de ettől még éhes vagyok és szendvicset szeretnék!” - majd beküld a szemközti boltba. Engedelmeskedek, megveszem a hozzávalókat és ott az autóban, az ölemben készítem el a vacsorát ekkor már remegő kézzel. Nem tudom, nem értem, mindenféle érzések kavarognak bennem: szeretet, félelem, magány, megfelelni vágyás, boldogság, boldogtalanság, értéktelenség, kiszolgáltatottság….  A szendvics finomnak bizonyul, átmentem a vizsgán.

Beszélgetés telefonon, minden rendben. Egy felelőtlen pillanatban kicsúszik a számom, hogy hiányzik nekem. A hangomban szemrehányás nincs, csak gyengédség, a dühkitörés mégsem marad el: „Már megint kezded az érzelmi zsarolást?!” – „Ne haragudj, én nem azért…” - folytatni már nem tudom, csak potyog a könnyem. „Tedd le a telefont!” – szólít fel. Nem bírok megszólalni, a kezemben a telefonnal állok dermedten. Nem teszi le ő sem, csak hallgat a vonal végén. A fejemben két ellentétes előjelű utasítás csatázik egymással, én pedig a vesztes tehetetlen. Ha leteszem, nem tudom elmondani, hogy nem zsarolni akartam; rossz érzés marad benne és haragudni fog rám valami miatt, amit nem követtem el. Ha nem teszem le, haragudni fog rám, mert nem engedelmeskedtem. Akármelyiket választom, már legyőztek.

Van egy ember, aki egy másikat a szavaival tart a hatalmában. Az önbecsülését napról napra morzsolja szét, míg végül a másik, már csak mint egy tárgy létezik, mint egy bábu, ami kénye kedve szerint rángatható egy madzagon és akár meg is semmisíthető.

Aztán jön az eszmélet, és onnantól nem lehet irányítani többé… De ez nem örömzene, ebben fájdalom van, lázadás és ökölbe szorított kéz van.

Így.

Paradise Lost: Say Just Words (1999)

Csak ének és zongora. Elég is most. 

Savatage: If I Go Away (acoustic version)

Tízmillió fotós országa vagyunk ugyebár, így rendes honpolgárként megengedhetem magamnak, hogy felpakoljam ide a sokezredik mobiltelefonos Mátra-képeket, mert szerencsére akadt köztük olyan is, amibe nem lógott bele az ujjam.

Szeretek fürdés után magamra tekert törölközőben kiállni az erkélyre és hagyni, hogy a langyos szellő szárítsa le a vizet a fedetlen bőrömről. Ekkortájt bújnak elő a fecskék is; úgy cikáznak az égen, hogy csak kapkodom a fejem, szinte beleszédülök. Kicsit később, ha tiszta az égbolt, éppen az ablakunk felett a göncölszekér. Nyugalom.