Leltározáskor hiányként mutattam ki anno az orális szexet is, mint olyasmit, amit nélkülözni nem szeretnék egy kapcsolatban. Tapasztalatom inkább az adásban van, hiszen a nyalás elől mindig nagyon hamar elhúzódtam. Most azért szeretnék írni róla megint, mert változott a véleményem, leginkább egy SB-nél folytatott tavaszi beszélgetés hatására.

Nem akarom emlegetni a kisfiam apukáját és az azt megelőző párkapcsolatomat, mert ezekre egyébként sem volt jellemző a szexuális harmónia, sokkal inkább a kölcsönös gátlásosság, nyűglődés és hárítás. Kihegyezném inkább az utolsó kapcsolatra, mert ez a férfi volt az, aki kinyitott engem és akivel betelni sosem tudtam. Imádtam a testének minden porcikáját az 5. évben éppen annyira, mint a viszony kezdetén, ha nem jobban. Ezért is bánkódok a mai napig amiatt, hogy tőle is elhúzódtam, mikor kényeztetni próbált engem a nyelvével. Nem igazán tudtam ott és akkor pontosan, mi a gondom, azt tudtam, hogy "szeretném, de valami nem jó". Furcsa volt az egész, feküdni olyan kiszolgáltatottan, nem tudtam ellazulni és csak úgy élvezni a helyzetet. Szégyelltem magam, hogy mi lesz, ha rajtakap engem azon, hogy jól esik a kényeztetése. Bűntudatom volt a gondolattól, hogy most valami rólam szóljon az ő rovására, ezért pozícióváltást kezdeményeztem és elkezdtem inkább vele törődni. A lelkem mélyén persze vártam, hogy az elhúzódásomat jelzésként értelmezze és megkérdezze, mi zavar engem. Mivel nem kérdezte meg, úgy vettem, hogy nem érdekli és nem éreztem felhatalmazva magam, hogy mondjam. Elfogadtam, hogy "nekem nem jár figyelem". 

Tavasszal esett le először, hogy ebből aztán kijöhetett egy "csodás" játszma: feszengtem, kényelmetlen volt a figyelem, ezért elhúzódtam, amibe ő belenyugodott, nem kellett törődni ilyen tekintetben velem, ami által én pedig újfent meggyőződhettem abban, hogy lám-lám, igazam volt, nekem nem jár odaadás. És ezzel a kör bezárult. Úgy érzem, segített volna egy megerősítő simogatás, ölelés, kicsit több intimitás, amolyan „vigyázok rád” feeling, de ezt nem kaptam meg sosem, amiben megint csak közrejátszhat az, hogy nem jeleztem a szükségem. Éberebbnek és bátrabbnak kellett volna lennem, hogy leküzdve a félelmem és megfelelni vágyásom képes legyek segítséget kérni tőle, hiszen ténylegesen az (ön)bizalom és a biztonságérzet hiányzott.

Állítanom kell magamon ebben is, megerősíteni magam. Az élvezet nekem is jár, ne legyen bűntudatom amiatt, hogy jól érzem magam; az én igényem erre a partnerem igényével egyenértékű. Engedjem bele magam abba, ami kedvemre való. Ha viszont valami nem jó, jelezzem, kérjek segítséget, mert őszinte, nyílt és egyenes kommunikáció nélkül nem lehet javulás.

Jó lett volna erre rájönni előbb, elpazaroltam egy csomó időt és lehetőséget. Amikor ő szeretni akart, én akkor sem hagytam, most meg már hiába hagynám...