Már két nap eltelt lassan, és nem írtam róla, egészen egyszerűen azért, mert egy önző dög vagyok: szerettem volna még egy kicsit dédelgetni magamban, mielőtt megosztom. Most viszont már félek, nehogy köddé váljon, ezért gyorsan leírom...
Fel vagyok dúlva, aminek az eredményeképpen kipattantam az ágyból úgy, de úgy megírni ezt, mert nem bírom ki...
Szóval mikor kislány voltam (értsd: 10-15 között valahol, de közelebbi dátumot nem tudok sajnos) apáék még forgalmaztak kazettákat is a boltban, én pedig lenyúltam kölcsönvettem a készletből egy válogatáskazettát, amin külföldi slágerek voltak. Rengeteg volt rajta, az egészet nagyon szerettem, de két dalért különösen oda voltam.
A baj az, hogy általában ez úgy szokott lenni, hogy hallgatom a zenét egyszer-kétszer-sokszor, de - főleg, ha külföldi - nem jutok el addig, hogy tudatosítsam magamban az előadót és a címet, mert hiszen "úgyis megvan, nem kell keresni". Persze annyiszor beszoptam már ezzel... Így volt ez azzal kazettával is, hiszen egy napon apa visszavette, hogy eladja a boltban; mivel pedig nem tudtam, hogy eladja, mert iskolában voltam, hazaérve már nem volt lehetőségem megmenteni a dalok előadóját és címét sem, így ott maradtam két kedves szám emlékével picsogva:(
Pár éve, hosszas nyomozás után, már az internet világában, az emlékeimben élő refrén alapján egy napon megleltem a második kedvenc számom erről a kazettáról (amiről aztán megtudtam, hogy eredetileg nem is Mr. Big, hanem "csak" feldolgozták, de ez számomra nem kisebbíti az értékét, mert ettől még nekem ez a legtutibb cover, sőt még az eredetinél is jobban bejövős)♥
Az első kedvenc számot szépen elgyászoltam, mert annak már a szöveg-foszlányai is a múlt homályába vesztek az idővel, csak a dallama él(t) élénken bennem, ami alapján ugye keresni a neten nehéz:(.
A masszázs-könyvemből azokat a fogásokat szeretem a legjobban, amik így kezdődnek, mert olyan izgalmasan is folytatódhatnak akár: ha nem vigyáz az ember, egykettőre 69-ben találhatja magát♥.
Ma megosztottam a Doktornővel a félelmeimet és a változást is, ami bennem az utóbbi időben végbemegy, és azt mondja, hogy szerinte az mindenképpen jó jel, hogy - még ha lassan és fokozatosan is - olvad a jegem. Szerinte a gyógyulás jele és akkor a lelki kötés is oldódik már el.
Hallgattam a Doktornőre, és kijöttem a Kopaszi-gátra megtudni, mit fogok érezni, és képzeld el, hogy az első rossz érzés után sokkal jobb jött: valami más, valami új, valami szép, hogy bárcsak...♥
Magáról a meccsről inkább nem írnék túl sokat, mert nem is értek hozzá, meg aztán akit érdekelt, az úgyis látta vagy megnézi majd, utánajár, akit meg nem érdekel, annak meg hiába is részletezném; helyette inkább arról mesélek, én hogy éltem meg az egészet.
Igazán elárulhatná nekem valaki: mit számít egy csapatnak, hogy hazai pályán vagy valahol vendégként játszik? Miért mondják mindig, hogy "a hazai pálya előnye", vagy hogy "idegenben nehezebb nyerni"? Hisz végül is pálya, pálya, nem??
Itt van pl. a hoki. Elméletileg ugyan olyannak kell lenni mindegyik pályának, akárhol van: sárga csik, sárga sík... Hát akkor??
Van ennek valami köze ahhoz, hogy én is leginkább a saját ágyamban szeretek szexelni, még ha néha olyan jó is máshol csinálni? Na és akkor ezek szerint én is rosszabb teljesítményt nyújtok máshol???:))
Elviccelem, de közben kicsit félek ám, mert ma megint valami olyat nézek meg közelről, amiben még nem volt részem sosem.
...éjjel nem hagyott aludni a fájdalom, és ezen kattogtam megint, mint egyre többször az elmúlt napokban.
A szívemben a gyász, a veszteség érzése még ott van, keresem a válaszokat a múltra, keresem a válaszokat a megválaszolatlanul hagyott kérdésekre, siratom a szerelmem, a barátom, DE közben van bennem valami más, valami új, valami szép, valami jó, amit nem értek, de azt érzem a zsigereimben, hogy boldoggá tesz. Nagyon. Egy 19.5 év szigorított szabadságvesztés által edzett arc csakis ezért lehet olyan ijesztő.
...a szerelmem tárgya pedig felnőtt életem első bicaja. Egészen egyszerűen nem tudok betelni vele, de ki volt az a barom állat, aki kitalálta ezt a behúzottfékkelfelállítodésegykerékenbegurítodkönnyenaliftbe-dolgot??
Most eszembe jutott az az idő, mikor a kicsim apájával bicajon fedeztük fel a Tápióságot. Ez volt talán az egyetlen dolog, amiért szerettem náluk lenni: a Morgó néni bringája.
Egyébiránt el kell mondjam, hogy városban közlekedni így kész horror. Vagy engem akarnak elütni az autók az úton, vagy én a gyalogosokat a járdán. Mondjuk nem segített a projekt kivitelezésében a magassarkú szandál és a nyári selyemruha sem, amiben pénteken dolgozni mentem, de szeretjük mi a kihívásokat ugye.