Úgy elfáradtam, hogy a vonaton picit el is szundítottam, de nem bírok holnapig várni, muszáj leírnom még ma...

Szóval először is kiderült, hogy egészen könnyen el lehet jutni a Kelenföldi Pályaudvartól a Kopaszi-gáthoz, nem kell mást tennem, mint felszállnom a buszra, és leszállás után kicsit sétálni még odáig. Elejében bizonytalan voltam, hogy jó irányba indultam-e el, de aztán arra jutottam, hogy talán igen, mert minden kerékpáros valahogy egyfelé orientálódott: amerre én is tartottam.

Kiérve egy pillanatig bánkódtam, hogy miért is indultam el reggel magassarkúban, de aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mit veszek le, hogy érezzem a föld melegét a talpam alatt...

Na és mire ez végigfutott rajtam, már le is került a cipőm, és szépen elindultam a túlsó part irányába, ahol még nem is jártam. Vannak azok a benyúló stég-szerűségek, ahol szeles időben lehet titanikos nagyjelenetet előadni szerelmesen... Na azon túl már nem bírtam ellenállni, úgy hívogatott a gyep, így  aztán szépen lekuporodtam a fűbe nézelődni és pilledni egy kicsit. Ott írtam meg az előző bejegyzést, aminek a végére biztos bevágtam volna a telefonom a Dunába, úgy kiakasztott a blogszerkesztő, de rájöttem, hogy nem a telo és nem is a blogszerkesztő a hibás azért, mert én nem bírok magammal estig, míg gép közelbe kerülök. Türelmetlen, hülye én:) 

Ültem a fűben, néztem az eget és a vizet, és egyszerűen az egész olyan jó volt, hogy csak na. Semmi extra idill, amiből éppen csak egy valaki hiányzott, de annyira♥ Úgy el tudtam képzelni, hogy ott ülünkfekszünkakármi ketten és nézünk ki a fejünkből a világba békésen. (Közben éreztem én, hogy a hangyák célba vették a bugyimat, de gondoltam, hogy majd csak észreveszik magukat, hogy rossz helyen járnak, ezért nem bántottam őket és nem hagytam, hogy kizökkentsenek az álmodozásból.)

A vízparton olyan madarakat láttam, amilyeneket eddig még sosem; volt köztük egy, ami nem engedte lefotózni magát egyszerűen, pedig még a kövekre is utána másztam, de eltűnt egy fa lombjában, aztán nem is jött elő a kis mocsok addig, amíg odébb nem mentem. 

A gátra visszamenetben keresztülszaladtam a locsolókon, amitől csurig vizes lettem, de olyan jól esett abban a nagy melegben. 

Aztán továbbra is mezítlábasan a töltésen is felfedeztem minden kis zegzugot, amit csak elértem. Közben láttam szerelmes párokat fűben fekve csókolózni, a kisbabájukat napoztató szülőket, megfáradt kerékpárosokat, tanuló egyetemistát, ebédelő üzletembereket, kiránduló nyugdíjasokat, lubickoló kacsákat, fürdőző kutyust és halra váró horgászokat is. 

Megfürdettem én is a lábaimat, aztán úgy kettő körül eszembe jutott, hogy már éhes vagyok és megpusztulok szomjan.

Ennek örömére ettem lángost, ittam kólát és nyaltam csavaros fagyit is, amit úgy szeretek. Jól esett, hogy bár elvileg csak a pultnál van kiszolgálás, velem kivételt tettek, mikor a teraszon tudatlanul lerogytam az első árnyákos asztalhoz, ami adódott:)

El kell mondjam, hogy nem igen értenek a kelt tészta készítéséhez, de elnéztem ezt nekik, mert olyan kedvesek voltak és olyan boldog voltam, meg azért is, mert hideg volt a kóla:) 

Közeledett a vihar, mindenki elkezdett szedelőcködni, de valahogy nekem csak nem akaródzott még haza indulni, így aztán gyorsan kiszámoltam, meddig maradhatok, ha el akarom érni azt a vonatot, amivel még emberi időben érhetek, és kihasználtam minden percet. 

Persze nem bírtam ki, és megint átszaladtam a locsolókon:) Vizespólóversenyhez kiváló, borzongatóan hideg víz volt...♥ Mire kiértem a 103-as megállójába, addigra éppen meg is száradt a szoknyám és az ing a hátamon...