...most már tudom, mit jelent. 

Magáról a meccsről inkább nem írnék túl sokat, mert nem is értek hozzá, meg aztán akit érdekelt, az úgyis látta vagy megnézi majd, utánajár, akit meg nem érdekel, annak meg hiába is részletezném; helyette inkább arról mesélek, én hogy éltem meg az egészet. 

Bandita kis barátjának apukája már napokkal ezelőtt szólt, hogy ők mennek, még meg is kérdezte, vegyen-e jegyet nekünk is, de a kisfickót eddig sosem bírtam rávenni eddig, mindig csak a tévéből nézte, mert azt mondta, élőben biztos túl hangos lenne (nem szereti a nagy zajt, fél tőle), így nem erőltettem. 

Aztán tegnap előtt este játszótereztünk megint velük, és a M. annyira nyúzta Banditát, hogy végül csak rábólintott, amiben része volt annak is, hogy megígértem: olyan helyre próbálunk jegyet szerezni, ahol nem az igazán vad szurkolótábor ül. 

Persze ahogyan én azt elképzeltem... jegyet szerezni utolsó utáni nap egy teltházas meccsre. Délre sikerült is, de hát jobb későn, mint sosem, ugye:) Szeretem ezt a várost azért is egyébként, mert hiába nagy város, de emberi léptékű, ami kiválóan kiderült tegnap is, hiszen mikor a teloban elmondtam a jegyirodás fickónak az "extra" igényeim, utolsó perc ide-utolsó perc oda, olyan segítőkészen állt hozzánk, hogy az elismerésre méltó. Aztán ahogy ledumáltam vele, már dobtam is le mindent szaladni be hozzájuk a jegyekért, amik egy egészen családbarát helyre szóltak. A barátaink mellé már nyilván nem tudtunk ülni, de bánta a fene már, körülöttünk mindenütt kisgyerekes családok, párok, kisebb baráti társaságok, és egy fociakadémia növendékei voltak, szóval a biztonságérzetünk 10-es skálán 9 volt simán. 

Az meg külön jó volt, hogy már kezdés előtt egy órával oda értünk, mert így kellőképpen meg tudtunk csodálni mindent, meg aztán én bárhol vagyok, nagyon szeretem nézni az embereket, bámészkodni, megfigyelni, fogadni az ingereket. Egészen le voltunk nyűgüzve... a hangok, a fények, a stadion, ahogy gyűltek az emberek. Legutóbb helyszínelni voltam ott úgy két hónapja, egy meccs utáni napon, amikor még javában folyt a romeltakarítás. Na annak is meg volt a szépsége (hisz beláttunk a kulisszák mögé is akkor), de ez most azért teljesen más volt.

Először nagyon szokatlan volt számomra ez a magunk alá szemetelés dolog, vagy öt percig gondolkodtam azon, hogy most akkor tényleg el lehet, el kell szórni a szotyi héját? Ciki, nem ciki, szabályos lelkiismeretfurdalásom volt az első dobásnál, még az is megfordult a fejemben, hogy nem lenne-e helyesebb mégis csak zacsiba gyűjteni, de aztán látva a többi embert, milyen lelkesen dobál, rájöttem, hogy nem is lenne értelme vigyáznunk a tisztaságra:)

Rettentően zavart kezdetben, hogy sokszor nem értettem, mi történik és miért történik, de szerencsére körülöttünk mindenki tudta, így aztán nem volt más dolgom, mint figyelni a reakciókat és hallgatni... Aztán egy idő után már olyan barátságos és közvetlen volt a légkör, hogy ha valamit épp nem értettem, egyszerűen megkérdeztem a srácokat, akik mellettünk ültek, ők pedig elmondták szerencsére röviden és lényegretörően, így a jogász agyam fel is fogta talán. Na jó, ezt a les dolgot majd egyszer valakivel lerajzoltatom, mert ez nekem nincs meg továbbra sem. 

Ami a meccset illeti, mondhat nekem bárki bármit, engem lenyűgözött mindkét csapat kitartása; láthatóan és érezhetően arra esküdtek fel pályára lépés előtt, hogy utolsó vérükig védik a hazát és küzdenek, amíg csak levegőt vesznek. A feszültség ennek megfelelően fokozódott, ahogy telt az idő: 25-30-45 perc... hosszabbítás.... semmi... Második félidő dettó. Annak a végére olyan idegesek voltunk, hogy még arról is elfelejtkeztünk, milyen fáradtak vagyunk már, mennyire elültük a fenekünket, nem érezzük a lábunkat, meg a többi, ami mind-mind jelentőségét vesztette, míg a végén már nem számított semmi, csak hogy ki jut tovább. Aztán megint 15 perc, semmi, megint 15 perc és semmi, na akkor már nem is bírtam tovább ülni, az idegeink rojtokban lógtak: mi lesz így??? 

Aztán le is mentünk a lelátóról a korláthoz, amit úgy szorítottam, hogy a kezem is belefájdult, és levegőt venni is alig mertem... Ráadásul én azt hittem, hogy csak addig megyünk, amíg valaki nem lő gólt, ami miatt az első kapottnál még jobban letörtem, mint a körülöttünk állók, aztán mikor láttam, hogy mégis csak megint mi jövünk, megkérdeztem a mellettünk állót, hogy most akkor mi van, na és így kiderült nekem is, hogy 5-ig kell menni. Ekkor már minden gólnál ugráltunk és sikítoztunk, üvöltöttünk... Na és az utolsó.... Hát az leírhatatlan. Még azt is elfelejtettem, hogy nem emelhetek még egy kilónál többet, így örömömben felkaptam a gyereket, és össze vissza pusziltuk egymást, de bármerre néztem, mindenki őrjöngött ugyan úgy:)

Szóval értem már, miért is mondják, hogy "a hazai pálya előnye"... Hisz a maroknyi vendég-magon kívül mindenki értük izgult, őket biztatta, ami tud adni biztos olyan lökést, ami elvihet a győzelemig akár. 

Ennek fényében még jobban becsülöm az ellenfelet az állhatatosságáért, és még jobban tisztelem a mieinket is az idegenbeli 0:0-ért, mert ha ott is ekkora lelki hátszele volt a hazaiaknak, akkor csodával határos, hogy veretlenek bírtak maradni 90 percig.  

Látom már azt is, hogy innentől fogva ez lesz az egyik kedvenc szórakozásom, és értem már azt is, miért nem érik be sokan a tévéközvetítésekkel, hiszen a tévén át nekem sosem jött át, hogy micsoda élmény tud lenni egy ilyen esemény testközelben. Most már tudni akarom, hogy a hoki is ilyen jó-e?!

Ez pedig az én szubjektív kedvenc (élet)képem az estéről: