Szóltam már róla itt párszor:  egyszer leírtam, milyen boldoggá tesz engem, aztán tettem ígéretet arra, hogy majd azt is megírom, mivel, pár napja bánkódtam amiatt, hogy talán nem fog zenélni többet, ma pedig bevallottam, hogy bizony úgy letámadnám, ha láthatnám, ahogy Tigris ugris rá mindig örömében Micimackóra:)

Hogy jobban érthető legyen a miértem, picit vissza kell mennem az időben, megint csak ahhoz a kapcsolathoz, amit olyan sokat emlegettem. Az a valaki, akihez engem olyan őszinte és tiszta érzések fűztek elejétől fogva, és akiről én azt hittem, hogy ismerem, nagyon összazavart azzal, hogy teljesen más hogyan kommunikált velem személyesen, mint levélben, más hogyan telefonban, más stílusban írt a blogjában, más hogyan beszélt más nőkkel mondjuk az indexen és más hogyan beszélt haveri körben. Ehhez jött még, hogy velem sem volt mindig ugyan olyan, sokszor teljesen érthetetlenül egyik levélről a másikra is képes volt stílust váltani, amivel totál ki tudott készíteni, egészen egyszerűen, mert nem tudtam, miért történik éppen, de ha kérdeztem, választ sosem kaptam. Ezért is szerettem vele találkozni inkább, mert mikor együtt voltunk, akkor tudhattam biztosan, hogy ő az, hogy amilyen ott és akkor, olyan lehet igazán. Nem arra gondolok, hogy hangvételében volt más velem és másokkal, mert  nem lehet az ember mindig ugyan olyan hangulatban nyilván, főleg nem olyan hosszú időn keresztül, mint amit mi lehúztunk "együtt", hanem stílusában volt más milyen: mintha más ember lett volna (pl. a fórumon más nőkkel olyan tenyérbemászó stílusban beszélt, amitől én rosszul vagyok egyszerűen, és amilyen szerencsére velem nem volt sosem). Szerencsére levélben sokszor volt olyan azért, mint személyesen, viszont gyakran előfordult olyan, hogy minden előzmény nélkül úgy kifordult magából egyik levélről a másikra, hogy csak pislogtam. Ezek a dolgok pedig a biztonságérzetemnek nem tettek jót egyáltalán. A másik dolog, hogy mindig, ha valamit kaptam tőle, legyen az bármi, amivel felém szeretetet mutatott ki (pl. karácsonyi telefonhívás), ha azt látta rajtam, hogy ezzel boldoggá tett engem, akkor azt onnantól megvonta. Mivel alapjáraton sem bővelkedett irányomba a pozitív megerősítéssel, ez nagyon fájt nekem, mindig magamban kerestem a hibát, folyton kínoztam magam, hogy mi lehet a baj velem, bűntudatom volt, hogy esetleg én nem motiválom eléggé, biztos kövérnek tart, meg a többi marhaság, amivel  a nők a pasik agyára mennek, de ha szóba hoztam, "ne nyafogjak", "ne mástól várjam a megerősítést, hanem szeressem magam", "nem a szavak embere, tudom jól". Aztán a szakításos beszélgetéseink során, mikor ez a téma előkerült, akkor már azt mondta, hogy ez azért volt így és azért vonta meg mindig azt tőlem, ami boldoggá tesz engem, azért nem mutatott elismerést csak ritkán irányomba, hogy "ha majd meg akar szabadulni tőlem, könnyebb legyen": attól tartott, hogy minél több szeretetet mutat felém, annál jobban köt magához, és annál több bizonyíték marad utána, ami rá nézve terhelő lehet egy lebukásnál. Bazmeg úgy kiakadtam, hogy milyen beteg dolog ez, és mit is csodálkozok akkor, hiszen hogyan is élt volna meg akkor felhőtlenül akér csak egyetlen pillanatot velem, ha közben folyton ezen kattogott?? Hogyan várta akkor tőlem el, hogy létezni tudjak az általa felállított korlátok között, mikor közben végig csak az járt a fejében, hogy a végén majd könnyen tudjon szabadulni tőlem? Milyen alapon vetette a szememre akkor, hogy "nyavalygok", ha mindeközben ő maga semmit nem tett a lelki békémért?:( Ahelyett, hogy abba rakott volna energiát, hogy élhetőbbé tegye számomra is ezt a helyzetet, amibe kerültünk, csak azzal volt végig elfoglalva, hogy a saját érdekeit védje:( Ahelyett, hogy velem lett volna, mikor velem volt, agyban azon kattogott, hogy fog majd gond nélkül megszabadulni tőlem?:( Aztán az is volt még, hogy nem hozhattam szóba sosem, ha pl. olvastam a blogját, nem kérdezhettem felőle, mert ezt ő "nyomozásként" értékelte, úgy érezte tőle, hogy megfigyelem, így ha óvatlanul néha napján valamire rákérdeztem ezzel kapcsolatban, olyan botrány lett belőle, hogy még az élettől is elment a kedvem:( Hiába mondtam el, hogy nem "megfigyelem", nem "nyomozok utána", hanem egyszerűen érdekelnek a gondolatai, hisz élvezetesen ír, szórakoztató stílusban, amit nagyon szeretek, de nem értette meg, nem fogadta el, így aztán igen hamar le is szoktam róla, hogy ez téma legyen... 

Amikor pedig már majdnem belehaltam a bánatba, jött ő ♥

"Ismerem" már régóta, szeretem az írásait, de ki is merült a vele való kapcsolatom ennyiben: írt, én pedig olvastam, vagyis inkább ittam a szavait:) Aztán egy nap történt valami, ami halálra rémített, és mivel nem sokkal később egy számot meghallgatva újra átéltem ugyanazt a félelmet, megkértem őt, hogy írja meg nekem, miről szól a dal, ő pedig segített nekem akkor is, és még utána is sokszor, pedig nem is ismer engem, csak egy lány lehetek a sokból. Azóta is beszéltünk már többször, és ő mindig olyan, ugyan olyan, mint amilyenek az írásai, amiből én arra következtetek, hogy ez egyszerűen azért lehet így, mert ő ilyen az életben is, mint itt, és ettől biztonságban érzem magam. Tudom már róla azt is, hogy nagy szíve van, gerinces, emberséges, becsületes; a barátai nem csak akkor a barátai, mikor az örömben lehet velük osztozni; jó a humora és okos is nagyon; tud felhőtlenül örülni; megérinti a fájdalom; továbbá félelem nélkül kérdezhetek tőle, mert nem ellenséges velem, nem veszi a személye elleni támadásnak, hogy érdekelnek a gondolatai, nem félti tőlem őket. Imádom, na. A szeméért pedig meghalok, mert persze nem bírtam ki és megnéztem:)

Hálás vagyok neki azért, mert visszaadta a hitem, hogy talán nem kell minden férfit gyűlölnöm amiatt, ahogyan egy valaki elbánt velem, és azért is, mert nem kéri számon rajtam az érdeklődésem, nem kell félnem, szoronganom, mikor vele beszélek, nem sejt minden mögött hátsó szándékot... Az egész, úgy ahogy van tiszta és őszinte, amire nekem most olyan nagy szükségem van:(

Halálra rémít az érzés, hogy egyszerűen ösztönösen bízok benne.

Boldog vagyok, hisz hosszú évek óta nem történt velem olyan, hogy én más férfira akár csak gondoljak. Már kezdtem azt hinni, hogy a szervezetem ellenanyagokat termel mindegyikük ellen, most meg állandóan rágondolok, ami miatt viszont már biztos nem fogom megtudni, milyen a Mennyország, hisz ezért a sok rágondolásért most már tutira, hogy lefele leszek irányítva a halálom után...

:)