A szakdolgozatomra kaptam az egyik jelest, a másikat és a 4-est a záróvizsgán húzott két tételre. 

Féltem, iszonyatosan féltem, nagyon régen volt az utolsó kollokvium, elszoktam a helyzettől. Ketten voltunk mindösszesen vizsgázók, a kitűzött időpontban be is hívtak együtt minket. Mindenem remegett, a hangomon is érezni lehetett a megilletődöttséget, ami annak is szólt, hogy olyan emberek előtt kellett most számot adnom a tudásomról, akikre egyfelől nagyon felnézek, másfelől munkakapcsolatban is érintkezünk, ezért különösen kellemetlen lett volna számomra, ha lebőgök előttük. Villámgyorsan történt minden, mire észbe kaptam, már túl is voltam a feleleten; az eredményhirdetés alatt már nem tudtam tartani magam, fátyolos lett a szemem. Volt ebben minden, megkönnyebbülés, hála, boldogság, öröm, kimerültség, kompetencia-érzés, tisztelet, meghatottság a helyzet ünnepélyes volta miatt, és fájdalom is volt, igen.   

Vizsga után leültem egy padra, hosszú percekig tartottam a kezemben a telefonom tétován, sírva.   

Látod, megcsináltam! Mikor szakítottál velem, még azt is képes voltál belevenni a vádiratba, hogy kínlódam az iskolával! Felnőtt léttemre még ahhoz sem volt jogom, hogy nyugodtan megbukjak anélkül, hogy tőled lebaszást kapjak érte, nem vigasztaltál meg, egy jó szavad nem volt hozzám, mikor nem sikerült a vizsgám, most sikerült, meg van a második diplomám, akit te a háta mögött "energiavámpír"-nak neveztél, megcsinálta ezt is EGYEDÜL! Annyira boldog vagyok, hallod, BOLDOG ÉS ANNYIRA SZERETNÉM, HA TE IS VELEM ÖRÜLNÉL!  

 ...miután kicsit megnyugodtam, letöröltem a könnyem, beültem ebédelni a Puskin mozi éttermébe, a Cézár-salátámhoz jólesően elkortyoltam egy különleges kézműves sört, majd megjutalmaztam magam egy filmmel. Egyedül.