...apropó a jövő pénteki államvizsga, és akkor elmesélem, amit szintén elmulasztottam. 

Tavaly tavasszal kellett volna beadnom a szakdolgozatomat, amit azonban nem tudtam befejezni, mert elvonta a figyelmemet az időközben adódott álláslehetőség. Elvállaltam, és onnantól nem volt megállás, ennek megfelelően toltam magam előtt mindig az iskola befejezését. Amíg lehetett. Idén év végén lejár a határidő, amíg le kell tennem az államvizsgát, különben törölnek minden eredményemet. Ott álltam október első hetében, egy félig megírt anyaggal, a munkahelyemen egy nagy feladat sűrűjében, hétköznapokon semmit sem tudtam haladni vele, mert késő este hazaérve már nem volt energiám rá, "majd hétvégén"... Amiből vagy megint munka lett itthonról, vagy olyan fáradt voltam, hogy zombiként néztem a monitort, esetleg rövidült az iromány. Tavasszal begyűjtöttem fénymásolatban egy csomó cikket, amit hiába pakoltam külön költözéskor, nem találtam meg, mikor szükségem lett volna rá, így elengedtem őket, maradt a fejem. November 2-ig kaptam haladékot, de addig még a konzulensnek is át kellett küldeni a cuccot jóváhagyásra, tényleg ott voltam, hogy feladom. Ja, nem lehet. 

Ebből lett az, hogy az október 23-i hétvégén, miután az aktuális soron kívüli feladattal végeztem, vasárnap délután, valamikor fél 5-kor nekiültem, írtam hajnali 4-ig, majd elmentem dolgozni, "már csak zárszó kell és valamit a bevezetővel kezdeni". Egy kedves kolléganőm, aki érdeklődik a téma iránt, felajánlotta, hogy elolvassa nekem és korrektúrával javítja az esetleges elírásokat, ha gondolom - gondoltam. Bátorítottam, hogy ne fogja vissza magát, megjegyzésekkel tűzdelje meg nyugodtan, ha hiányérzete vagy építő gondolata van - volt. Most szerencsésnek érzem magamat, amiért nem derogál, hogy a beosztottam véleményére hallgassak. Az észrevételei mentén, aznap éjjel még egyszer nekifutottam, ezúttal valamikor fél kettőkor adtam be a kulcsot; reggel beérkezve még simogattam egy kicsit a művemet a reggeli kávém mellett, majd remegő kezekkel gombot nyomtam. A válasz nem váratott sokáig, pénteken reggel önző voltam, munka helyett a Copyguruban kezdtem a napot, majd ráadásul ebédidőben is leléptem, hogy a bekötött munkát átvehessem és leadhassam az egyetemen még melegen. Ha láttál egy lányt a körúton, aki a telefonban azért sipákol a legjobb barátjának, mert a lábjegyzetben meglátott egy felesleges vesszőt, "kérlek szépen mondd, hogy szarjam le, ugye szarjam le a vesszőt, és ne álljak neki az egészet újraolvasni!" - az én voltam. 

A munkába már az államvizsgaidőpont ismeretében mentem vissza, ennek megfelelő pánikhangulatban. A hétköznapok nem változtak, én sem bírok többet, így előre tanulni nem tudtam, viszont szemrebbenés nélkül írtam ki 14-étől két hét szabadságot, oldják meg, nem érdekel, nekem most ez a fontos. A főnököm, aki életem első cikkvállalását azzal bírta kommentálni annak idején, hogy "azért engedtem, hogy te vállald el, hogy rájöjj, nem tudod megcsinálni", annyit bírt az egészhez hozzátenni, hogy tanuljak csak, ne hozzak szégyent rá. Rá, aki mindent, de tényleg mindent elkövet, hogy kerékkötője legyen annak, hogy sikerüljön megszerezni a bizonyítványt - semmi alapja ilyen mondatot kiejteni a száján. 

Pénteken, a szabi előtti utolsó munkanapomon boldogan tértem haza egy hivatalos útról, azzal a beismeréssel, hogy szeretem a munkámat. Aztán szombaton este, amikor a feltöltött céges telefonomat bekapcsolva ott találtam a nemrég érkezett, még aznap határidős sűrgős feladatot, amivel hajnali egyig szívtam, majd vasárnap reggel jött az újabb kör, ami késő délutánig foglalkoztatott, ezúttal az irodában, ahová eredetileg még pár tanulnivalót kinyomtatni ugrottam volna be, újfent be kellett látnom, hogy bár szeretem a munkámat, szenvedek a körülményektől.

Második napja vagyok itthon, az agyam olyan, mint a szita, nehezemre esik a koncentráció, fáj a fejem, ólomnehéznek érzem minden tagom, és a törvényeimtől, amiket most megtanulnom kellene a következő 10 napban, leginkább csak hányni tudnék. Mire beadtam a szakdolgozatot, persze le is betegedtem, múlt héten már antibiotikumot írt fel az üzemorvos, azzal kezdtem jobban lenni, de még krákogok.  

Egyébként rájöttem, hogy gyakorolnom kell a "főállású" anyaságot. Tegnap reggel nem arattam a kisfiamnál sikert azzal a poénnal, hogy a szokásos 6:50-es telefonhívásomat félálomban, a saját szobámból indítottam, ma reggel visszakaptam. Elmentem elé a suliba, beültünk kávézni, cipőt vettünk neki, sapkát, kesztyűt, már felnőtteset. Együtt töltöttük fel a hűtőt, segítettem neki felkészülni mára, a lerontott jegyeit próbáljuk felhozni legalább közepes szintre. Nehéz, nagyon elengedte magát mostanában, aminek az egyik oka nyilván az, hogy én elengedtem, nem tudtam rá úgy figyelni, ahogyan kellett volna, ez már megint a szaranya címke volna, lassan gyártanom kellene azt is. Ma délután (rendelt) meleg ebéddel vártam, és matekoztunk is. Fájdalmas szembesülni vele, hogy szüksége van erre, jobban halad és lelkesebb, ha együtt megyünk végig a feladatokon. Kiröhögött, amikor lecsaptam mérgemben a tételsoromat, "utálom, nem akarom!" - "üdv a világomban anya!"