Nem tűnhet logikusnak éppen ezzel kezdenem a hiánypótlást, most azonban olvastam valamit, amiben lényegében benne van az, amit megfogalmazni próbáltam. 

Még mindig szenvedek. Szenvedek azoktól a dolgoktól, amiket igaztalanul mondott nekem és nyilván gondol is rólam, hiszen különben nem mondta volna. Bánt engem, hogy így maradhattam meg az emlékeiben és esélyt sem kaptam megvédeni magam. Ha tisztázhatnánk, az megnyugvást hozna nekem is, és nyilván neki is, hiszen nem kellene "úgy" gondolnia rám, mint Aki (és ide most nem sorolom fel megint, mert fájna, elég lesz majd a 15-ben). Rengeteg minden van, amit nem értek a mai napig, és nélküle csak a sötétben tapogatózok, mert a válaszok nála vannak. Rengeteg indulat van bennem, amit feloldani segíthetne nekem. Rengeteg indulat lehet benne, amit feloldani segíthetnék neki.

Mindehhez társul még az a fájdalom is, hogy mindez őt nem érdekli, nem áll szóba velem, tartja a haragot és nem hajlandó rendezni a helyzetet továbbra sem. 

Valamikor - talán júniusban* - megpróbáltam felhívni spontán. Egy gyenge pillanat volt, amikor a hiánya úgy tört rám, hogy nem bírtam megfékezni. Nyilván azért vette a telefont, mert nem ismerte a számot. Megszólítottam, köszöntünk. Nem tette le rögtön, de nem is szólalt meg ezután. Kértem egy percet, elmondtam, hogy csak hallani szerettem volna a hangját, mert nagyon hiányzik nekem. Kértem, hogy beszélgessünk egyszer barátosan, szükségem lenne arra, hogy rendezzük a sorainkat. Olyan furcsa volt, nem is tudom milyen, amikor válaszolt. A hangja fátyolos volt, remegett, ahogyan közölte velem, hogy "Nem." Mondtam, hogy nyilván most nem, nem telefonban, de majd egyszer, alkalmas időpontban, személyesen. "Nem, máskor sem", majd azt kérte tőlem, hogy köszönjünk el és tegyük le a telefont. Nem bírtam, csak tartottam, hallgattam és potyogott a könnyem. Végtelennek tűnő együtt hallgatás után kérte megint, hogy köszönjünk el és tegyük le. Nem bírtam, lebénított teljesen a félelem, de nem tette le ő sem. Végeláthatatlan másodpercek következtek, így tartottuk némán a vonalat, amikor egyszer csak kibukott belőlem elcsukló hangon a kérdés, hogy ezek szerint továbbra is "minden az én hibám?" "NEM TUDOM ÉS NEM IS ÉRDEKEL!" -  horkant fel, majd ki is nyomott rögtön, mert "amiről nem veszünk tudomást, az nincs" ugyebár. 

Ennek fényében nem tudom megmondani, tényleg azért nem tud-e lenni más, mert igazából őt várom vissza. Hiányzik nekem, ezt nem is tudom tagadni, de a hídon akkor kell átmenni, ha odaértünk, nekünk pedig van egy "lezáratlan" ügyünk, a múlt terhe, amit míg le nem tettünk, nem lehet beszélni semmiről sem, és gondolni sem tudok vele, annyira rám ültek a történtek. Ilyen formán már fogalmam sincs, várom-e őt vissza, tartogatom-e még neki magam. Azt tudom, hogy az "alig változott valami" csak abban az értelemben igaz, hogy ha rajta múlik, mi nem leszünk egy pár sosem, de ez nem is szempont. 

Egyelőre ennyire bírtam kikutyulni az érzéseim káoszát, köszönet ezért is maxinának....

update (11:42): Van azért valami, amit legalább tudok, és akkor most erre is reagálok egyúttal. Azt már tudom biztosan, hogy tudok kívánni és szeretni is mást másként (és ez már a Szúrós Szemű címke). Most lehet mondanád is Kedves Olvasó, hogy "haha, akasztják a hóhért!, a született monogám holdviola tud szeretni és kívánni valaki mást, miközben elvileg szeret Valakit még mindig:)" Ezen a ponton viszont megint kérdőjel van, mert nem tudnám megmondani, hogy ezt a kívánást és szeretni tudást a hiány szülte, vagy akkor is fel tudott volna ébredni, ha a Valaki még aktívan jelen van. Ez már nem is fog kiderülni, mindenesetre örülök, hogy legalább idáig eljutottam, bár sokkal előrébb nem érzem magam vele, hiszen a gyakorlatban nem tettem próbára a vágyam, tehát ténylegesen továbbra is azt írhatom, hogy nem tud lenni más. Szóval nem sokkal kisebb a katyvasz.

*update (20:43): visszanéztem, május 29-én történt, aznap este írtam ezt.