A mögöttem lévő évek felidézésből már nem sok van hátra, most viszont kicsit megálltam, mert gondolkodnom kell. Eddig azt hittem, hogy a szakításkor elhangzottak ütötték rajtam ezeket a mély sebeket, amiktől szenvedek, de a legutóbbi fejezet óta már korántsem vagyok olyan biztos ebben. 

Egyre csak azon tipródok azóta, miért kellett ennek így történni, miért kellett engem így megalázni... Ilyenkor a következő dolog, ami bevillan nekem, az a szakításkor fejemhez vágott vád, hogy én őt szex-szel manipuláltam. Ha pedig ez eszembe jut, akkor már érteni vélem azt is, miért alázott így meg engem azon az őszi napon. Ha azt gondolta rólam, hogy szex-szel manipulálom, akkor mit is csodálkozok azon, hogyan bánt velem. Amit a haragos könyvem is ír: "azt látjuk, amit hiszünk". A gondolat, érzés és látás kölcsönösen megerősítik egymást. Nem láthatja maga előtt egy odaadó lány képét, ha egyszer magában azt gondolja róla, hogy szex-szel manipulálja őt. Ellenszenvesnek, fenyegetőnek fogja látni, és ennek megfelelően fog viselkedni vele. 

Tudod, amúgy ez egy félelmetes dolog, leginkább attól félelmetes, hogy nem tudok ellene tenni semmit, a másik ember gondolataival szemben védtelen vagyok. Bizonygathatom napestig, hogy nem úgy van, hogy én nem manipuláltam őt, ha ő maga nem hajlandó racionális érvek mentén felülbírálni saját magát. Azt fogja hinni és ennek mentén fog megítélni engem. 

Most mondhatnád rá, hogy mit érdekel engem, mit gondol, de akkor én azt mondanám neked, hogy már hogy ne érdekelne, hiszen ez determinálta végül azt, hogyan bánt el velem. Álságos lenne legyinteni, hogy mit érdekel már, mit gondol. 

Az is a bajom ezzel, hogy mi a garancia arra, hogy nem történik meg megint?! Ez olyan alattomos dolog ám. Megbízok valakiben, őszinte vagyok hozzá, adom neki a szeretetem minden lehető módon, ahogy adhatom, aztán egy napon kiderül, hogy a legtisztább cselekedeteim mögött is aljas indokokat látott.

Hétvégén strandon voltunk I-vel, aki egy régi jóbarátom. A férfi, aki mindig újabb és újabb határidőket ad nekem, ami után hozzá kell mennem feleségül, ha addig máshoz nem. Akkoriban ismertem meg, amikor a volt barátom, de sosem tudtam benne a férfit látni. Szerencsére ezt ő elfogadta, ennek megfelelően mindig a legnagyobb tisztelettel bánik velem, ami biztonságot ad nekem, így tudok vele felhőtlenül együtt lenni. Évente úgy kétszer találkozunk, sokszor felhív, esetleg ír FB-n, amúgy meg éljük az életünket szépen mindketten. Délután egy körül jött értem, kimentünk a tópartra, ettünk baconos-tejfölös lángost, ittunk hozzá egy korsó sört, heverésztünk a fűben és beszélgettünk egy csomót. Feküdtem a pokrócon, fotóztam a felhőket, ő ült mellettem törökülésben, és miközben arról mesélt nekem, milyen fákat ültetett a kertjében legutóbb, azon morfondíroztam, mi lenne, ha. A napszemüvegem mögül kuksiztam a vonásait: konstatáltam, milyen kigyúrt lett, mióta nem láttam, jól állnak neki az izmok; de aztán magamba néztem, és megint csak nem találtam Semmit, a vágynak, kívánásnak még csak szikráját sem. 

Miért van az, hogy az egyik férfi nem, aztán a másik férfi miért igen? Mitől tud az egyik vágyat ébreszteni bennem, és miért nem oly sokan? Mitől tud az egyik nő "rugalmasabb" lenni a partnereket illetően, és mitől nem tudok én "rugalmasabb" lenni? Megváltozhatnék? Tanulható ez, egy fejleszthető képesség, vagy adottság, amivel együtt kell élnem és léteznem a keretei között?