Draconian Times
Írjak már arról, hogy állok a futással. Eredetileg nyolc hetes kezdő-programról volt szó, de ugye nem is én lennék, ha képes lennék betartani azt, ami le van írva. A 3. hét utolsó edzésnapján megpróbáltam az utolsó sétaperceket a futásrészhez hozzáadni, ami sikerült is. Ezen eléggé felbátorodtam, el is kezdtem feszegetni a határaim. Ebből lett az, hogy a múlt héten már három részletben megvoltak a 30 percek 2X1 perc séta-pihenés beiktatásával, hétfőn pedig már sikerült a 15 perc futást követő 2 perc séta után a maradékot megint egyben letudni. Azt vettem észre, hogy kb. 4 perc elteltével mintha vinne a lábam, a légzésem és a pulzusom beáll egy egészen komfortos szintre és úgy érzem, hogy sokáig képes lennék így ellenni.
Pénteken reggel eldöntöttem, hogy meg sem állok, ha nem muszáj. Elindítottam ezt a lemezt, a percek csak teltek egyik a másik után, miközben elég sok érzés és emlék megrohant: a hétvége, egy múlt péntek éjjeli koncert és a hiányérzetem, amit végre megértettem; a nap, amikor "ne vigyek szendvicset"... Ez fajult odáig, hogy a Forever Failure alatt feltört belőlem a zokogás, amit uralni képes nem voltam. Nem álltam meg, folytattam a futást, olyan elemi dühvel, amihez foghatót régen éreztem. Nem tudom, meddig tartott, valahogy túljutottam a síráson és szépen megnyugodtam. Ha fáradtam is közben, mindez a tudatomig nem jutott el, amikor viszont a 32. perc környékén, a járdához érve megálltam, szinte minden erőm elhagyott hirtelen.
....aztán otthon kihánytam a reggeli kávét.
Talán elmondhatom, hogy "kimaxoltam".
