Tegnap délelőtt az jutott eszembe, hogy talán lemehetnénk strandolni egyet a Balcsira. Bandita hétfőtől majdnem egy hónapig oda lesz apájánál és a maminál, és szerettem volna neki adni valamit, ha már egyszer nyaralásra nem telik idén (sem).

Gyorsan megnéztem a térképet, melyik balatoni strand van a legközelebb hozzánk, osztottam-szoroztam, és szépen össze is állt a szombat délutáni program. Aztán ebéd közben beugrott, hogy mi lenne, ha elhívnánk B-éket is a gyerekekkel. Kicsit át kellett szervezniük hozzá a napjukat, mert B. dolgozott volna délután, de szerencsére elég nagy volt a kísértés ahhoz, hogy átpakolja inkább minden dolgát mára és velünk tartsanak családilag. 

Az égiek velünk voltak; bár olykor lógott az eső lába, sőt egy-egy esőcsepp is az orromon landolt néha, igazán csak akkor kezdett el esni, amikor már hazafelé tartottunk. 

A gyerekek a vízben, a legkisebb vízipisztollyal lövöldözött ránk, miközben B-vel a vízben áztattuk a lábunkat, nekem pedig nem volt a világon semmi bajom. Aztán feküdtem a pokrócon, néztem az eget, fényképeztem a felhőket szokás szerint, és megint csak gusztustalanul boldog voltam. 

Boldognak lenni annyira egyszerű, ha megértjük, hogy konstans boldogság nincs, viszont tele az élet boldog pillanatokkal.  Csak észre kell venni. 

A képen a kismadár csókolózik éppen a kutyussal.