Nem ígérem meg, hogy lesz 2013. évet értékelő poszt, így is annyi már a restanciám, hogy győzzem magam utolérni. A tavalyi sem annak indult, spontán nőtte ki magát egy filmajánlóból, mégis egészen pozitív hangvételű ahhoz képest, milyen veszteségek értek. Ha van kedved Kedves Olvasó, ajánlom azt olvasásra addig, míg összekapom magam, de iderakom azért egy bekezdését, ami az életem tanulsága.

Szeretnék írni Nektek jókívánságot azért most is, hisz viseltek engem türelemmel. Mondjuk legyen az, hogy a holnap céljainak kergetése közepette éljétek meg azért a jelent is! Szexeljetek sokat és minőségit, szeressetek és bízzatok, mert a rossz után jó következik, csak ki kell várni...

Van zene is, nem túl vidám, de most mit csináljak, ha az egyik kedvencem lett... Nem kerül  be a bűntudatnaplóba csakazértse, hogy lehúzós a szilveszteri zene. 

Sehogy sem akar menni most a ráhangolódás, legszívesebben magamra zárnám az ajtót és maradnék itthon egész ünnepek alatt. Úgy érzem magam, mint akit satuba fogtak és nyomnak minden irányból; próbálok ellenállni, tartani magam, de valahogy az is erőtlen, így csak vergődök. Az igazság az, hogy totálisan elbizonytalanodtam magamban.

Kezdődött már tegnapelőtt a vitával, majd folytatódott tegnap délelőtt.

Még valamikor októberben kezdődött. Egy vasárnap délelőtt ültünk a konyhában anyucival, és elmondta nekem, hogy karácsonyra laptopot akar venni a tesóm kisfiának, és azt szeretné, ha mindenki abba szállna bele pár ezer forinttal ahelyett, hogy külön-külön. (Ezen  a ponton tudnod kell kedves Olvasó, hogy egy 9 éves gyerekről beszélünk, meg azt is, hogy a hugi megkapta az öcsém 250ezres HP-laptopját, amikor ő almát vett magának helyette, viszont nem engedi a gép közelébe a kisfiát, mert azon az ő cuccai vannak.) Már ekkor megosztottam édesanyával az aggályaim. Nem értek egyet, nagyon nem, olyan kicsi még, és máris szoktassuk hozzá a túl-túlhoz?!

Bűntudatnapló vezetése. 

Még csak pár óra telt el, és máris rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnt, mert volt pár olyan helyzet már ez alatt a rövid idő alatt is, amikor először csak "furcsa rossz" érzést észleltem, és akkor meg kellett állnom, és befelé kellett néznem azonosítanom, most ez mi is pontosan. 

Egyébként érdekes tapasztalás ilyen szinten elemezgetni magam, és el is gondolkodtam rajta, milyen sokszor lehet úgy az ember, hogy az érzéseit nem "tudatosítja", nem azonosítja be magában, hanem csak úgy érzi, hogy most jó vagy nem jó a közérzete, hogy valami feszíti belül vagy éppen majd ki csattan, vagy akármi anélkül, hogy foglalkoztatná, mitől is van ez... Most akkor ezzel vissza is kanyarodhatok oda, amit itt írtam, csak más kontextusban?!

Nehéz kérdés, nem tudom. Úgy gondoltam, "okafogyottá" vált az előzmények valamelyest megértésével, másfelől viszont talán jó lenne ezt is "letenni"...

Update (13:12): Egyébként az is van még, hogy szükségét éreztem a váltásnak. A "Doktornőnek" hálás vagyok, amiért tavaly az év második felében fogta a kezem és anyukám helyett anyukám volt a nehéz időkben, megvilágított számomra nézőpontokat, amik bizonyos dolgok megértéséhez közelebb vihettek engem, de a sématerápiás írások hatására, és a sok hónap kihagyás utáni újabb találkozás fényében mást kértem fel a továbbiakra. Az "egyetért vagy nem ért egyet"-kérdések ezért kerültek elő, az első találkozás alkalmával kaptam feladatként a megválaszolásukat. Hátra van még egy grafikon megrajzolása, amivel idáig még csak addig jutottam, hogy a x és y tengely rá került a papírra... Meglátjuk, mi sül ki belőle.

Akik ismernek engem, általában szeretnek is.

Szeretnék olyan boldog lenni, mint amilyennek mások látszanak. 

Igen! Képzeld el, hogy valamelyik nap munkába menetben az Akadémia melletti magas ház tetéjén láttam egy ácsot biztosítókötél nélkül dolgozni, úristen, de bátor ember! Találkoztam a belvárosban egy nénivel, akinek kék volt a haja ezüst csíkokkal, a Padthai Wokbarban pedig próbáltam pálcikával megenni a kedvenc kétszer-csípős tésztámat, de kb. 10 perc után elfogyott a türelmem, és fogtam egy villát, mert micsoda hülyeség már, hogy két pálcikát négy ujjal, és egyébként is rettentően nyomta a pálcika a gyűrűsujjam, és már nagyon éhes is voltam, viszont amíg próbálkoztam, legalább jókat nevettem magamon. Hoztam azért haza egy garnitúrát és gyakorolok szorgalmasan, mert amúgy jó móka, csak nem tanácsos éhesen próbálkozni:)

Tegnap reggel meg volt az, hogy mikor lenéztem a Lánchídról, éppen elhaladt alatta egy nagy hatalmas teherhajó, nekem meg eszembe jutott, hogy James Bond hogy leugrana rá!  Este pedig, hazafelé menetben telis tele volt a víz nem tudom milyen madarakkal, kacsák, vagy sirályok lehettek?! nem tudom, de nagyon hangosak voltak, szerintem éppen azt beszélték meg, milyen szép az este, és mindjárt jönnek fel a csillagok...

Azok ott a madarak, vagyis ami látszik belőlük.