Valamikor 2010. őszén, nem sokkal a koncert utáni összeveszésünk után... Írtam már, hogy olyan időkben, amikor éppen nem tudtunk találkozni személyesen, rengeteg képet kapott tőlem, mert szerette (vagyis mondjuk úgy, hogy akkor azt kommunikálta felém, hogy szerette), ha fényképezem magam. Szeretett volna (vagyis mondjuk úgy, hogy akkor azt kommunikálta felém, hogy szeretett volna) videón is látni engem, amin én rengeteget tipródtam. Nagyon szerettem volna, ha sikerül, szerettem volna örömet okozni neki, de ez megint valami olyasmi volt, amit én azelőtt soha senki kedvéért nem tettem meg. Ehhez még jobban ki kellett lépni az árnyékomból, még többet le kellett vetkőzni a gátlásaimból, ami gondolat egyrészt félelemmel töltött el, ugyanakkor izgalmas kihívásnak is tekintettem leküzdeni a félelmem.

Ahogyan az lenni szokott, ha tipródok valamin, ezúttal is a zenébe kapaszkodtam, mígnem egyszer csak rátaláltam arra, ami "megihletett" és elindított a megvalósítás irányába, aminek az eredményeképpen el is készült a videó. Ott és akkor nem éreztem lealacsonyítónak, hiszen annak a férfinak készült, akit tiszta szívből szerettem, és közönségesnek sem éreztem magam tőle, a filmet sem találtam annak. Akkor került elő először és utoljára a szekrényből a legkedvesebb fehérneműm, amit azóta is csak álmomban viseltem.  

Rettentően féltem átküldeni. Időnként, inkább még a kapcsolatunk elején ugyan előfordult, hogy együttlét közben nézte, ahogyan kényeztetem magam, azonban akkor sem, és utána sem történt olyan, hogy nem ő idézte elő az orgazmusomat, hanem én saját magamnak a jelenlétében. Talán emiatt lehetett, hogy nagyon féltem, mit fog szólni, hogyan fogadja, furcsa kiszolgáltatottságérzés kerített hatalmába, amit uralni nagyon nehéz volt, megszüntetni nem sikerült. A videó mérete miatt elég nehezen ment át hozzá a film; este indítottam el és nem bírtam megvárni a letöltés végét, ezért csak megkértem, hogy jelezzen nekem, ha rendben megkapta a fájlokat.  

Mivel akkoriban éjszakába nyúlóan gép előtt volt a hét több napján, sejthettem, hogy meg is nézi a nem egész fél órás kis műsort; nem számítottam arra, hogy reggel arra ébredek, hogy "se kép, se hang". Aznap szabin voltam tanulni; egy tárgyalásom volt ugyan a bíróságon, ami előtt az aktáért az irodába be kellett lépnem, de hosszabban időzni nem terveztem. Elkísértem Banditát az iskolába és hazajöttem még megreggelizni és díszmagyarba vágni magam. A barátomnak dobtam egy levelet, hogy megkapta-e a filmet, amire jött is a válasz rögtön, hogy "meg". A liba kérdezett is vissza, hogy megnézte-e, mire írja, hogy "igen". Na ott indult el a gyomorremegés, szívdobogás, a gombóc a torkomban is csak egyre nőtt, ha jól emlékszem, már csak három kérdőjelre futotta az erőmből ezen a ponton. "Most mit vársz, mit mondjak?!" - jött a felháborodott reakció, amikor is "csendesen", érzésem szerint nem szemrehányóan megírtam, hogy én ilyet még sosem csináltam; nagyon izgultam és féltem, mert milyen lesz a fogadtatás, sikerült-e boldoggá tenni és jól esett volna némi megerősítő visszacsatolás, ha arra érdemesnek tartotta. Mivel pedig ez nem történt meg, arra gondolok, hogy esetleg nem úgy sült el, ahogyan szerettem volna, elég hülyének érzem most magam. Persze válaszra sem méltatott. Szerettem volna felhívni, hogy beszéljük meg, és igen, sejtheted Kedves Olvasó, hogy olyat kaptam, amit nem raktam zsebre:(  "Hagyjál békén a hülyeséggel", "már megint kezded?!", "nekem erre nincs energiám!", "ne futtasd velem a köröket, mi a fasznak küldted át, ha utána meg csinálod itt körülötte a fesztivált?!" Próbáltam elmondani, hogy nem erről van szó, én csak... De nem hagyta végigmondani, lesöpört, mint szokás szerint és lebaszta a telefont, visszahívni sem tudtam már, mert kikapcsolta a telot. 

Borzalmasan éreztem magam, szerettem volna, ha megnyílik a föld alattam, hogy én elsűllyedhessek jó mélyre, ahol nem lát többé senki. Tárgyaláshoz elegánsan, felemelt fejjel, de szégyentől égő arccal mentem végig az utcán. Beléptem az irodába, G. köszönt, de én ránézni sem mertem, nem hogy megszólalni. Leültem, ő odajött hozzám, próbálta volna átölelni a vállam, amitől persze feltört belőlem a zokogás. Kérdezte, mi a baj, de elmondása szerint én csak annyit hajtogattam neki, hogy "én nem így akartam, nem ezt akartam", "szeretném visszakapni a filmet", "nem engedte, hogy elmondjam", "ez így nem jó nekem, én erre nem vagyok alkalmas" - zokogtam. Próbált volna szóra bírni, de nem tudtam ettől többet mondani, csak szorított, szorított engem én meg kapaszkodtam belé addig, míg csak meg nem nyugodtam annyira, hogy el tudtam menni tárgyalni. 

Nem éreztem úgy, hogy a filmet megcsinálni volt hiba, nem azt akartam meg nem történtté tenni, ezért a gépemről nem töröltem ki, csak archiváltam a fényképekkel együtt. Onnantól viszont többé nem voltam képes készíteni egyetlen fényképet sem.  Majd egy év múlva, a "gondolkodása" négy hónapjában egyszer még megkért engem, hogy küldjek olyan képeket, amiken a barátnőmmel vagyok. Nemet mondtam, amivel jól meg is bántottam. Nem emlegettem fel a régmúlt esetet, "csak" megmondtam, hogy nem szeretném, ne haragudjon. Nem tudnám megmondani, hogy egyáltalán eszembe jutott-e ez az egy évvel azelőtti történet, de minden zsigerem ordította a Nemet, mintha egy piros lámpa villant volna fel a fejemben, ami megálljt parancsol.