Olyan sokat emlegettem már itt őt, hogy most már akkor írok róla egy hosszabbat is...

Azt hiszem, nyugodt szívvel leírhatom, hogy ő a legjobb barátom. Nem vagyunk játszópajtások, de ezt leszámítva igazi barátok, legalábbis én úgy érzem. 

Valamikor 2009-ben lehetett, hogy megismertük egymást. Ő akkor már ott dolgozott, ahol most én is; a legtöbb anyag hozzá került azokból, amiket felküldtem. Nagyon sokáig csak telefonon beszéltünk. Mivel még csak ismerkedett a szakterülettel, elég sokszor kikérte a véleményem az ügyekről. Általában ő is túlórázott pénteken, így olyankor hosszabban beszéltünk, rákérdezett mindig, hogy fog telni a hétvége, szóba került így Bandita, aztán ez hozta magával a visszakérdezést, és lettek ebből jó kis lányos apa-fiús anyuka eszmecserék:) Aztán egy napon megjelent az irodám ajtajában, aztán elhívott ebédelni, aztán megint felhívott, aztán megint... Egyre többet beszéltünk nem munkáról, és bár férfiként nem tudtam rá nézni, ez csöppet sem gátolt meg abban, hogy ne kedveljem meg nagyon. Sőt... Talán épp segítette a folyamatot, azt hiszem, mert nem volt rajtam nyomás, sem direkt, sem indirekt célzást nem tett sosem arra, hogy nemtelen barátságtól többet szeretne tőlem. Aztán persze egyszer rákérdezett, hogy kerültem ide olyan messziről, hol a férfi mellőlem, miért látja olyan sokszor bánatosnak a szemem, így aztán egy ponton csak összeállt a kép benne egészen. Beszélgettünk sokat az ő otthoni dolgairól is, megosztotta velem több feleségével kapcsolatos vívódását, segítettem csini fehérneműt vásárolni a nejének, ilyenek:) Be is mutatott neki, ő is a cégnél dolgozott akkoriban, és nem láttam rajta egyáltalán, hogy zavarta volna a barátkozásunk. Rengeteget lógtunk együtt G-vel ebédidőben, ami miatt persze pletykáltak rólunk rengeteget; ez olykor bántott engem, de igazából nem értettem. Egyszer egy kolléganőmtől meg is kaptam, hogy csak vigyázzak, nehogy egyszer a felesége "jól megtépjen", mert ő bizony azt tenné a helyében, de én csak azt tudtam neki mondani erre, hogy én nem ismerek olyan törvényt, hogy nem ebédelhetek együtt egy kollégámmal, aki ráadásul jóbarátom. "Majd meglátod, hogy bajod lesz ebből, el ne gondold már, hogy csak barátkozni akar veled, és nem szép dolog tőled, hogy bátorítod, ha te meg nem akarsz tőle semmit!" Ezen a ponton elmondtam, hogy igazán ne haragudjon, de én nem bonyolítom ennyire meg ezt a kérdést. Ha engem ebédelni hív a kínaiba, akkor azt mérlegelem, hogy éppen van-e kedvem vele enni, kívánok-e kínai kaját, és van-e rá pénzem, és ha minden válasz igen, akkor ebédelek G-vel és nem kattogok mögöttes motivációkon. Ennyiben maradtunk, de azért a  bagarat a fülembe elültette, és bár igyekeztem elcsitítani az aggályaimat, nem sikerült maradéktalanul, ami persze nem is tett jót a barátságnak. Szokása volt virággal, csokival kedveskedni nekem névnapomon, szülinapomon, nőnapon, amik nekem ugyan nagyon jól estek, de passzívan fogadtam ezeket. Ebédelés ügyben viszont próbáltam tartani az egyensúlyt, és ha olykor meghívott, visszahívtam, ne menjünk át udvarlósba:)

Egy napon azzal keresett meg engem, hogy lesz náluk egy üres perképviselői hely, lenne-e kedvem a feladathoz, mert ebben az esetben ajánlana a főnökének, aki semmiképpen sem szeretne ismeretlent felvenni, ezért neveket kért. Naná, hogy úristen, úristen, hát persze!:) Több pénz, szakmai előmenetel, és a jóbarátommal közös munkahely! A felvételi elbeszélgetéstől rettentő szomorú lettem, mert annyira cuki volt a főnök-jelölt, hogy én már előre bánkódtam, mennyire fogom sajnálni, ha nem sikerül mégsem. Sikerült, át is engedtek hozzájuk, így két hét múlva már kezdhettem, és ha arra az időre gondolok, a mai napig elérzékenyülök, mert annyira boldog voltam, és a mai napig hálás ezért a lehetőségért. A jóbarátommal egy szobába kerültem, grátisznak pedig egy tiszteletbeli nagypapát is kaptam a főnökünk személyében:) De sokat tudnék mesélni róla is, bakker, de majd máskor, mert akkor sosem érek ennek a bejegyzésnek a végére télleg... Most csak rögzítem azt, hogy nagyon megszerettem őt, és megsirattam,  mikor nyugdíjba ment. 

Jöttek  a dolgos hétköznapok, betanulás: hirtelen felülvizsgálnom kellett azokat az ügyeket, amiket a korábbi kollégáim csináltak, ami nagyon furcsa érzés volt, nagy nyomás is rajtam. Az új kollektíva nem könnyítette meg a beilleszkedésem, elég gyorsan visszajutott a pletyka hozzám, miszerint G. ágyán keresztül tornásztam fel magam hozzájuk, amit mérhetetlenül igazságtalannak éreztem, egyrészt mert egy ujjal sem ért hozzám sosem, másrészt mert őszintén kedveltem őt és sosem láttam benne előrelépési lehetőséget. Aztán a pletykát terjesztő kolléganőre rá is kérdeztem, ugyan miből sikerült levonni azt a következtetést, hogy szeretők vagyunk, mire kiderült, hogy látott minket egyszer kiszállni G. autójából:) Ehh.... Mindegy. 

Az odakerülésem kétség kívül közelebb hozott minket, hiszen nyolc órában egy irodában dolgoztunk, és nevettünk, és beszélgettünk, és kávéztunk, és zenét hallgattunk, és és és... Sokszor voltam nagyon bánatos, sokszor mentem be úgy dolgozni, hogy csak leültem és elég volt az, hogy rám nézett kérdőn, már tört is el a mécses. Igazából ő volt az egyetlen ember, aki jóformán tudott mindenről leszámítva persze azt, hogy ki Ő. 

Egy reggel nagyon nem volt kedvünk még dolgozni, viszont nagyon nagy kedvünk volt beszélgetni, szóba került a rólunk terjesztett pletyka, elmeséltem, mit mondott a kedves kolléganő, amin először jót nevettünk, aztán csak kibökte, hogy egyébként az van, hogy ő bizony azóta szeret engem, hogy meghallotta a hangom a telefonban, de ne ijedjek meg, dolgozik azon, hogy ezt a szerelmet átalakítsa szeretetté, és bár nem teljesen, de túl van rajta(m). Aztán elmondta nekem őszintén, hogy bizony volt olyan, hogy éjjel egy percet nem aludt, és annyira fájt a hiányom, hogy a sírás kerülgette, és amikor ezeket elmondta nekem, igazán le voltam döbbenve, mert el kell mondjam neked, Kedves Olvasó, hogy én elképzelni nem tudom, hogy én ilyen érzéseket váltsak ki bárkiből, ha mégis, ez rémisztő. Kicsit úgy is éreztem magam hirtelen, mint aki csapdába sétált, mert "az álnok a bizalmamba férkőzött, barátságot játszott, aztán idecsábított egy szobába magához, úristen!" Jó, persze leállítottam a gondolatmenetet gyorsan, és próbáltam okosat mondani, ami nehéz. Leginkább szerettem volna semmit sem mondani, de mivel mindenképpen szerette volna, hogy mondjak valamit, tördelte a kezét, kérdezte, hogy ugye nem haragszom, hát persze, hogy kellett mondani valamit. Elmondtam, hogy a hallottak nagyon felkavartak, de no para, dehogy haragszom. Elmondtam azt is, hogy amint azt talán érzi is, a hozzá való viszonyomból hiányzik a szexus, de ez nem miatta van, hanem azért, mert én csak egyvalakire tudok jelen állás szerint férfiként nézni, de ha nem lenne így, akkor sem szeretnék megint nős férfival kapcsolatba bonyolódni. Viszont. Nagyon szeretem őt, és ha tényleg úgy érzi, hogy túl van ezen, akkor annak nagyon örülök, mert igazán nagyon szeretném, ha barátok tudnánk lenni. Aztán elmondtam azt is, hogy talán érdemes lenne önvizsgálatot tartania, miért történhetett ez a felém fordulás, hogy esetleg otthon nem mennek jól a dolgok, mert ez esetben lehetne dolgozni ezen, nem lehet-e esetleg, hogy a külön hálószoba ártott meg a kapcsolatnak (ez a vesszőparipám, mert basszus képzeld el, hogy - egyébként a mai napig - külön alszanak, ő a kisszobában, T. pedig a gyerekek szobájában a kisebbik lányukkal a születése óta. Jó, ne szóljak bele, de szerintem akkor is egészségtelen és ne csodálkozzon, ha a férje aztán más nőkről álmodozik lefekvés előtt egyedül a kisszobában, pont). Hát... elmondta nekem szomorúan, hogy hát ha nem  is ártott, semmiképpen nem segített rajta, ennek mentén aztán el is terelődött a szó rájuk. 

Vegyes érzések voltak bennem onnantól és hullámzó lettem. Húzd meg-ereszd meg lett, sokszor sokáig béke volt bennem és nem volt a terhemre, de sokszor "idegesített a ragaszkodása" (khm). Olyankor bezáródtam; falakat fel, lánchidat behúz, menj vissza a vonal mögé!, jajúristen, milyen kibírhatatlan tudtam lenni sokszor. Nem, nem voltam durva, csak tüskés. Mondok példát. Elmentünk boltba ebédidőben, és szegény csak annyit kérdezett meg tőlem, hogy elfogyott bent a teánk, milyet vegyen, én pedig minden ok nélkül közöltem, hogy magának vegyen olyat, amit szeretne, én meg majd választok magamnak. Máskor munka közben odahozott volna nekem egy anyagot, hajolt fölém, tolta volna oda a széket mellém megmutatni benne valamit, én viszont hűvösen megkértem, hogy tegye csak le és menjen csak vissza a helyére nyugodtam, majd ha nem értek valamit, kérdezek. Ezek néha rám jöttek minden előzmény nélkül, akkor szótlanabb voltam egy hétig, amikor ő visszahúzódott persze, tartotta jobban a távolságot, aztán egyszer csak elmúlt, felengedtem, és ment minden tovább rendben. Újra nevettünk és beszélgettünk és ebédeltünk, stb. Azon a nyáron a szülinapomra fürdőköpenyt kaptam tőle a márkája szerint sok ezer forintért, bakker hogy kiakadtam már rajta, te jó ég, mert ez milyen intim. Közben meg tudod olyan jól esett, mert egyszer még februárban sóhajtottam fel egy kirakat előtt, hogy Bandita születése óta van ugyanaz a már igencsak viseltes, erre kaptam egy éppen ugyanolyat, mint a kirakatban. Belül folytak a harcok rendesen, mert a szeretetéhségem harcolt a nem is tudom mivel. Tényleg nem tudom. Aztán csináltam a szobaajtóra szobaszámot üvegfólia-festékkel, és mikor kitettem, lefotózta a telefonjával. Na, akkor megint kész voltam, akkor megint egy hétig duzzogtam, de igazából nem tudtam megmondani, hogy mi a bajom tulajdonképpen... Egyik este megkérdezte sms-ben, hogy jobban vagyok-e (fájt a fejem egész nap), én megírtam neki, hogy igen, mire ő azt írta vissza, hogy "jó éjszakát kiscsillag", én meg dühömben úgy levágtam a telefonom, hogy csak nyekkent. Nem, nem tudtam megmondani, hogy mi bajom, csak belül lázadtam. Nem válaszoltam, megint egy hétig sündisznó voltam. Egyszer igaziból össze is vesztünk úgy, hogy bizony még az ajtót is rávágtam. Az előzmény az volt, hogy előző nap bent felejtette a délben vásárolt otthonra való margarint és felvágottakat a hűtőben, én megcsörgettem volna, hogy ha még a városban van, vissza tudjon jönni érte, ő viszont igencsak durván és türelmetlenül rám förmedt, hogy elfér az ott, majd másnap hazakerül, és gyorsan elköszönt. Másnap ennek megfelelően durcásan fogadtam "a kávét az öledbe kéred, vagy az ingedre inkább?!" - kérdéssel, amire ő elkövette azt a hibát, hogy a fejemhez vágta a "felhívsz engem ilyen hülyeséggel, amikor a feleségem ott ül mellettem a kocsiban?!" mondatot, aminek az eredménye az volt, hogy egy "menj a picsába!" felkiáltással a kávét lebasztam, az ajtót meg kívülről rábasztam, majd elvonultam elmosogatni az osztály összes szennyes edényét, miközben persze zokogtam a magamra csukott konyhában. Aztán persze utánam jött, szépen kézen húzott vissza szobába, amikor is nagy hüppögve elmondtam, hogy bakker én nem tudok arról, hogy titok lenne a barátságunk, és nem tudok arról, hogy tilos lenne őt felhívni, és tudja, hogy miben vagyok benne, és akkor ezt csinálja velem ő is, és én ezt így nem akarom, nekem ez nem jó, én nem akarom félve felhívni, ha bent hagyta a hűtőben az otthonra vásárolt kaját, és vegye tudomásul, hogy nincs barátság, semmi sincs, ha csak így tud lenni. Megértette, elmondta nekem, hogy éppen vitáztak, amikor hívtam, hülyén jött ki, bocsánatot kért, elfogadtam, béke volt. 

Ez a húzd meg ereszd meg odáig fajult, hogy mikor ősszel jött hozzánk egy új kolléganő és egy új kolléga, jelentkezőt kértek harmadik betanító szobatársnak, én jelentkeztem, amit el is fogadtak. A jóbarátom szívét pedig összetörtem azzal, hogy elköltöztem, és igazából már pakolás közben rájöttem, hogy a sajátomat is:( Onnantól pár hónapig alig beszéltünk, nekem pedig annyira hiányzott a barátom:( Aztán ő is én is és még másik három kolléga lekerültünk egy emelettel lejjebb, én egy új kolléganővel egy szobába, akivel elég jól össze is barátkoztunk végül. Ha ő távol volt valamiért, és én egyedül voltam, akkor sűrűbben jött, de egyébként inkább csak kávézni járt át hozzánk naponta kétszer. Egyszer elhúzódtunk beszélgetni, és csak megkérdeztem tőle, bántja-e valami, olyan furcsa mostanában, mire kibökte, hogy az a pletyka jutott vissza hozzá, hogy én azt terjesztettem, hogy ő szexuálisan zaklatott engem, ezért kértem át magam másik szobába anno. Na, akkor nagyon kiakadtam Kedves Olvasó, mert ez már sok volt a "jóból". Mert. Mikor idekerültem, G. "szeretője voltam", mikor kikerültem a szobájából, "szexuális zaklatással vádoltam", aztán "az új szobatárs szeretője voltam, akibe már akkor szerelmes voltam, amikor még nem is dolgozott nálunk" (szegényt nem is ismertem akkor még), és mindezt úgy, hogy ténylegesen egyetlen férfit szerettem végig és nem érhetett hozzám raja kívül senki egy újjal sem:( Rögtön elővettem hatszemközt a "hírhozó" kolléganőt, aki beismerte, hogy ő terjesztette ezt a pletykát és elnézést kért a" félreértésért" mindkettőnktől. Kettesben maradva aztán megbeszéltük a dolgot mi is, elmondta nekem, hogy hiányzok nagyon, beismertem, hogy hiányzik nagyon, és azt hiszem, akkor először hagytam neki, hogy megöleljen úgy, hogy szívből vissza is öleltem:) 

Utána magamba szálltam, és elgondolkodtam rólunk, konkrétan sok napot gondolkodtam, és arra jutottam, hogy én ezt a hadakozást egyszer és mindenkorra befejezem és kész. Innentől fogva hagyni fogom, hogy szeressen és szeretni fogom én is, mert egészen egyszerűen szükségem van erre, szükségem van rá akkor is, ha ez önzőség. Na és képzeld el, hogy azóta minden megváltozott én olyan boldog vagyok ettől, mert sokkal jobb a kapcsolatunk. Adok és elfogadok, nem hadakozok, nem agyalok, hetente háromszor mondom el neki, hogy úgy szeretem, hetente háromszor mondja el nekem, hogy szeret engem, kávézunk, ebédelünk, tekergünk, reggelente olykor viszek a pékségből neki is reggelit, csomó mindent megbeszélünk, és ha nem lenne nekem, akkor talán már nem is élnék. Oké, nem szexelünk, bár időnként azért megkapom, hogy mit tudott az a fajankó:), amikor is én mindig emlékeztetem, hogy bagoly mondja, mikor talán bele is halna, ha a feleségén kívül mással is kellene szexelni. Ezen jót elrötyögünk mindig, aztán lépünk tovább. A feleségétől nagyvonalúbb teremtéssel pedig még nem találkoztam, de komolyan. Egyszer felajánlottam G-nek, hogy hazafelé menetben kidobom a buszmegállóban, ő még mellettem ülve lebeszélte a nejével, hogy hazaérve utánuk megy a játszótérre, ne várjanak rá. Aztán a busz elment az orra előtt, így felajánlottam, hogy kiugrok vele a faluba, ne forralja a fejét a 40 fokban, amit persze ő elfogadott, hazaérve pedig behívott egy üdítőre magukhoz. Na ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, viháncolva lépünk be az ajtón, amikor is ott áll meredten G. felesége, aki úgy gondolta, hogy mégsem menne az ura nélkül játszótérre:) Hát... Nem sok olyan kínos pillanat volt addig életemben, de az igazán az volt, basszus tipikusan az a szitu, amikor bűnösnek látszanak az ártatlanok:) Úrinő volt, Kedves Olvasó, leültetett és vacsorára is marasztalt engem, és mivel Bandita apánál nyaralt éppen, nem siettem sehová sem, így hát elfogadtam az invitálást. Igazából azt hiszem, jót tett a viszonyunknak az az este, és olyan jó volt látni, hogy G. olyan jól érzi magát az egésztől. Valahogy megkönnyebbült, vagy nem tudom attól, hogy elfogadón álltunk egymáshoz. Másnap el is mondta, hogy furcsán jó érzés volt együtt látni minket, én meg bevallottam neki, hogy furcsán szívmelengető érzés volt náluk vacsizni. Otthon éreztem magam, azt erősítette bennem, hogy lám-lám, így is lehet.

Mégis csak tud építeni is a szeretet, nem csak elválasztani.

Most, mikor ezeket a sorokat írtam, esik le a tantusz: azt hiszem, hogy amikor "rá" haragudtam, igazából azért haragudtam, mert azt kaptam tőle, amit mástól kapni vágytam volna, és amiről azt hittem, hogy benne zavar, azért valójában magamat vetettem meg. Pontosan úgy rajongott körbe, ahogy én rajongtam körbe valaki mást, és majdnem éppen olyan kegyetlen voltam vele sokszor.... De szerencsére más irányt vett a történetünk, mert más irányt adtunk neki...