Szeretem azt, hogy itt csend van, nem ér el idáig az utca zaja. Hajnalban a madarak csivitolása kelt fel; a kávémat páholyban ácsorogva kortyolgathatom el szinte minden ébredés után. Szeretem nézni a kutyákat, ahogy játszanak lent a parkban. Egész kis baráti társaság gyűlik össze olykor, szerintem már a kutyusok is megismerik egymást találkozáskor. Kiderítettem már azt is, hogy szarka lakik a bölcsike udvarán. 

Szerettem volna venni virágládát, hogy beültethessem palántával; a közeli virágárúsnál virág lett volna rengeteg féle, edényt viszont nem tartanak, így majd kertészetet kell keresnem a közelben. Főztem finomat, és volt ebéd utáni pihengetés is filmezéssel és némi szundival. 

Valamikor késő délután bevettem a fejembe, hogy mozduljunk ki egy kicsit. Megértük azt, ami már régen fordult elő utoljára: Bandita olvasnivalót választott magának a könyvesboltban; remélhetőleg a végére is jár majd... Ahogy tapasztalom, a regények, hosszú történetek nem jönnek be neki, inkább a tudományos, ismeretterjesztő, gondolkodós könyvekre vevő, de nagyon örülök annak, hogy egyáltalán valami érdekli...:)

...csak ez az egy mondat viszhangzott a fejemben végig, míg legutóbb otthon voltunk. 

Nem is tudtam még annyira sem felengedni, mint máskor, annyira rám ült az emlék, ami szóba került éppen előtte szerdán terápián. 

Gyönyörű sötétbarna fürtök ölelték az arcom, lágyan omlottak a vállamra. Olyan szép voltam vele, hogy 2 évesen még a fényképész kirakatában is kint volt az a 40X60-as nagyítás, amit a szüleim rendeltek a fotómból.  Imádattal illegettem magam a tükörben, büszke voltam magamra nagyon, mert tényleg úgy képzeltem, hogy nekem van a legszebb hajam a világon. Nem is szerettem összekötve, ha mégis muszáj volt, akkor mindig két copfot kértem. Az oviban nem maradhatott kiengedve, anyukám viszont mindig sietett, ezért mindig nagyon kapkodva fésült meg, rettentően húzta, én pedig mindig visítottam, hogy fáj... Fel sem merült benne egyszer sem, hogy esetleg fésülhetné úgy is, hogy ne okozzon fájdalmat nekem, annál többet fenyegetett viszont a hajvágással. 

Egy napon le is vágták olyan rövidre, hogy ne maradjon benne szemernyi hullám sem. A nagymamám megmentett belőle egy fürtöt, amit aztán hosszú évekig őrizgetett a kredencben, és akárhányszor ott voltunk, mindig megkértem, hogy vegyük elő, nézzük meg, hogy milyen szép hajam volt...

Nemalszom írta anno kommentben a 10 éves kori emlék  kapcsán, hogy valószínűleg nem az első és nem is az utolsó volt... Hát tényleg nem. Ezzel is azt tanították nekem, hogy érzést kifejezni nem szabad, mert azért büntetés jár. 

Így megy ez.  

Filmet néztem ebéd után, mert nincs munkám nem volt kedvem dolgozni.

Miközben a parkban üldögéltem ebédidőben, befészkelte magát a fülembe ez a dallam, így adta magát a délutáni program, hamár... Kellett is a lelkemnek.

Presser Gábor: Nagy utazás