A bőröm gusztán barna és bársonyosan sima, a hajam befestve, a szemöldököm kiszedve, a körmöm szép... A Kedves Olvasóknak pedig itt egy "szép kép" inspirációnak ma estére.

Mikor kicsi voltam, a nagymamám mindig úgy segített elaludni, hogy simogatta a hátam. Szegénynek a keze jól elfáradhatott, mert ha csak egy picit is abbahagyta, én már rögtön nyöszörögtem. Igazából nem emlékszem olyanra, hogy bárki rajta kívül simogatott volna gyerekkoromban, anyukám különösen ellökős fajta volt, talán ezért azt akartam, hogy a mamika pótoljon olyankor, amikor ő altat engem. Aztán pedig a testi érintés lett az elsődleges szeretetnyelvem.

Hiányzik a szerelem, de mindjárt lehunyom a szemem, mert legalább néha álmomban ott van...  

Karácsonyi szezon... Már a szótól is a hideg futkos a hátamon.

Tudható rólam, hogy a "Milyen színű legyen idén a Karácsonyfa"-problémakör nem tud felizgatni csöppet sem, leginkább csak felidegesíteni tudnak vele. A karácsonnyal kapcsolatosan ilyen még a "kinek mit és hol", az ajándékok becsomagolása, a teríték és a dekoráció témakör, szóval nagyjából az egész, amivé lett a "biznisznek" és a divatmajmolásnak köszönhetően. Nekem jó az egyébként használatos ünnepi teríték, egyetlen ünneplős terítőm van, esetleg veszek egy szép gyertyát vagy karácsonyi asztaldíszt a piacon, aztán jól van. Igénytelennek nem tartom magam, csak valamiért úgy érzem, hogy ezen nem múlik semmi, régen is elvoltak az emberek a kis választékkal vagy éppen annak hiányával, mégis voltak szép karácsonyaik, akkor én minek kergessem bele magam?! Karácsonyi kirakodóvásár: forralt bor, kürtös kalács, sült kolbász. Kész. Ezen túlmenően nem érdekel.  

...én pedig megállom, és nem tipródok azon kétségbeesetten, hogy minden rendben van-e a kis lelkével, inkább örülök annak, hogy talán kezdi kapizsgálni, mik a fontos dolgok és mik nem azok.

Van egy ismerősöm. Munka kapcsán ismertem meg pár éve (szakmabeli), azóta - míg a városban dolgoztam - néha elhívott ebédelni jogi kérdése okán. Volt olyan, hogy magánügyekre terelődött a beszélgetés, de ez általában ki is merült a gyerekek-témában (neki kettő van, házas ember persze). Amióta eljöttem a régi munkahelyemről, inkább már csak hívni szokott, ilyen-olyan szakmai kérdésekkel. Néha van olyan, hogy megcsörget azzal, hogy Pesten van, szívesen haza vinne engem is, de mindig kitértem ez elől, mert nem szerettem volna vele közelebbi ismeretséget. 

Mondjad, mit akartál? 
De jó, hogy visszahívtál apuci! Gondoltam, felhívlak megkérdezni, hogy vagy?:)
Ja, csak ezért? Azt hittem, valami fontos. Mi lenne? A szokásos, de erre nem is érek rá most. Mikor jöttök haza, majd akkor beszélgetünk.
Miért, mikor értél rá bármikor az elmúlt húsz évben? Ha rá is érsz, csak alszol vagy a tévét nézed:( Majd csak karácsonyra, ezért is hívtalak volna, mert az még soká lesz és nagyon hiányzol már...
Ha nem költöztél volna el, jöhetnétek haza sűrűbben! Te akartad, nem kényszerített senki rá! Mennék a dolgomra lányom, szia. 
Szia...:(

Amikor ezt írtam, pontosan még nem értettem a folyamatot, csak éreztem, viszont nagyon meg akartam érteni, ezért elég sokat gondolkodtam róla továbbra is. Neked talán nem fogok újat mondani, de én annyira boldog vagyok felismeréstől!

Egyik este nagyon nyűgös voltam, amikor pedig nagyon nyűgös vagyok, hajlamos vagyok kísértésbe esni és a fényképeit nézegetni vigaszképpen, na és amikor egyik este így tettem, rájöttem egy Titokra, amit magamban egy szóval Éberségnek neveztem el. Nincs két olyan pillanat, amikor valaki ugyanolyan, a változás folyamatos: külső megjelenés, jellem, viselkedés, hangulat, az egyes helyzetek, élmények megélése, stb. Ennek köszönhetően újra és újra rá lehet csodálkozni a másikra, hogy „úristen, most megint olyannak és úgy látlak téged, amilyennek és ahogy még nem láttalak sosem!” Ez a hozzáállás kíváncsiságot ébreszt, újra fel akarom fedezni, érezni, megízlelni, mindez pedig magában hordozza a vágy ébren tartásának, a szunnyadó vágy felébredésének lehetőségét...