Ennyi idő telt el azóta, hogy kiléptem a tánccsoportból, ami már 20 éve működik töretlen. Felhívtak engem, hogy jó kis nosztalgia bulit tartanának ebből az alkalomból, amire várnak minden régi tagot szeretettel. 

Elmondom, hogy miért a NEM.

Ott voltam a 10 és 15 évesen is, és nem volt jó nekem. Mert hát miről is szól egy ilyen este? Kb. mint egy osztálytalálkozó, közös vacsora felett merengünk el a múlton, kíváncsian/udvariasan érdeklődnek, hogy azóta mi történt veled, aztán a vacsora után vegyük elő a régi táncokat, mire emlékszünk belőlük...

Na és az van Kedves Olvasó, hogy 15 év kiba* hosszú idő. Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy az a felhőtlen tizenéves, aki akkoriban voltam, már nem én vagyok, viszont a változás elkerülhetetlenül nyomokat hagyott bennem, rajtam, az életemen, és a változás útján a tánc nem kísért el engem. Egy kezemen meg tudom számolni, hány szabályos tánclépést tettem azóta. A tánc szeretetét a szívem kis zugában őrzöm, ahol ugyan várja, hogy megint párt találjon ehhez a kedves elfoglaltsághoz, de a jelenemnek nem része. A régi tagokkal pedig úgy elsodort minket egymástól az idő, hogy egészen egyszerűen nincs már számukra mondanivalóm és engem sem foglalkoztat az ő életük. 

Nem Akarok úgy csinálni, mintha... Illúzió lenne, semmi több, én viszont inkább a jelen valóságát szeretném megélni és elbírni.