Tudatosság-spontaneitás-intimitás
Mikor ezt a cikket elolvastam, felmerült bennem, hogy ezek szerint az életem nagy döntései, amiket "spontán" hoztam meg, lehet hogy ugyanakkor tudatosak voltak?!
A tranzakcióanalízis (TA) nem betegségről és egészségről beszél, hanem sorskönyv-vezértelt életről és autonómiáról. Utóbbi azt jelenti, hogy
...az egyén sorskönyv- és játszmamentes módon éli életét. Ez három dologban nyilvánul meg. A tudatosságban: abban, hogy képesek vagyunk a valóságot az itt-és-most-ban megélni, közvetlenül az érzékeinkre hagyatkozva, előfeltevések és értelmezés nélkül. A spontaneitásban: hogy képesek vagyunk tetszésünk szerint választani az elvileg lehetséges érzések, gondolatok és viselkedésmódok közül, és szabadon választjuk meg azt is, hogy az adott pillanatban melyik énállapotba helyezkedünk. És az intimitásban: hogy kommunikációs partnerünkkel nyílt, hátsó célok és titkos üzenetek nélküli tranzakciókat váltunk, őszintén és cenzúrázatlanul kifejezve érzéseinket és szükségleteinket.
(Birtalan Balázs: TA)
Az egyik példát fel is hoztam a szerzőnek a cikk jobb megértése érdekében:
A gimi alatt négy évig készültem "tudatosan" a pszichológusi pályára, aminek az érdekében rengeteg áldozatot hoztam én is a szüleim is. Aztán a felvételin, mikor magam elé kaptam a lapot a kérdésekkel, rájöttem, hogy de hát minek vagyok itt, belőlem sosem lesz pszichológus, én Nem Akarom ezt csinálni, nekem itt nincs keresnivalóm. Felálltam és egészen egyszerűen kijöttem lehúzva a wc-n évek kemény munkáját és a mai napig úgy gondolom, hogy ez életem egyik legjobb döntése volt annak ellenére, hogy őrültnek tartott miatta mindenki. Azt kérdeztem tőle, hogy a cikke mentén ez a látszólag önfejű döntés lehetett egy olyan döntés, ami úgy volt tudatos, hogy egyidejűleg spontán? Balázs szerint az, hogy ezt a döntést azóta is jó döntésnek tartom, arra utal, hogy autonóm volt, nem pedig ellentétes sorskönyvi lépés (ami utóbbi lényege, hogy kényszeresen az ellenkezőjét lépjük annak, mint ami a sorskönyvünkben áll. Az ilyen élet ugyanúgy sorskönyvvezérelt, csak épp fordított előjellel*)
Na dehát ha ez autonóm döntés volt, akkor volt még egy pár:
Hat évig jártunk együtt az első barátommal, már az eljegyzésen is túl voltunk, az esküvőt tervezgettük, amikor is 19 évesen vakbélműtétre kórházba kerültem, ami után két hét fekvés következett. Mikor végre felkelhettem, elmentem fodrászhoz, levágattam a 30 centis hajam 10 centisre és este hazaérve visszaadtam a jegygyűrűt a vőlegényemnek, mert a kényszerpihenő alatt átgondolva a kapcsolatunkat arra jutottam, hogy ő nekem a "testvérem", én meg Nem Akarom a testvéremmel leélni az életem.
A kisfiam egy esős vasárnap délután fogant, egy hirtelen egymásnak-esés alkalmával, amikor viszont pontosan tudtuk az apukájával, hogy nincs otthon óvszer, így baba lesz itten, ha nem vigyázunk vagy nem szaladunk le az éjjelnappaliba. Nem vigyáztunk és nem szaladtunk le:) Másnap 37 fok fölé szökött a hőmérő higanyszála és én tudtam, hogy kisfiunk lesz. Két hét múlva már a teszt is tudta, hogy baba jön és tényleg fiú lett:) Negyedéves egyetemista voltam nappalin, a kissrác két félév között szünidőben született, szeptemberben már mentem Nemzetközijog szigorlatra:) Egyéni tanrenddel megcsináltuk együtt, én és a kicsikém, pedig szinte mindenki "ellendrukker volt" abban az értelemben, hogy azt sújkolták, úgysem fog menni és a diplomaosztón ott mosolygott rám az apja karján.
Arról már írtam, hogyan ért véget a kapcsolatunk Bandita apukájával. Édesanyámtól azóta is hallgatom, hogy önfejű voltam; együtt kellett volna maradnunk a gyerek miatt, ha már "megcsináltuk". Nem értette meg, hogy tudom, hogy a gyereknek is az lesz a jobb, ha különválunk és mai napig meggyőződésem, hogy valóban így volt jó.
Költözés. Egy autóban összebújós szép estén a kedvesem megjegyezte, hogy amit már benzinre kültünk, abból lakást lehet venni ebben a városban, majd felsóhajtott, hogy milyen jó lenne, ha itt laknánk mindketten. Azt hiszem, mire hazaértem tőle, már tudtam, hogy költözni fogunk hamarosan. Rákövetkező héten meghirdették a munkahelyen, hogy átszervezésre lehet számítani, úgyhogy aki szeretne mozdulni valamerre, az most mondja. Az én számomra akkormég kedves volt valakimmel megvitattuk a dolgot és arra jutottunk, hogy lépjem meg a lehetőséget. Egy hét múlva telefonáltak, hogy jöhetek állásinterjúra, mert van egy szabad státusz; rá egy hétre értesítettek, hogy átvettek. Még aznap lett Banditának új ovija, hogy januárban már ott tudjon kezdeni. Egy hétre rá elkelt a lakásom és ehhez képest egy hét múlva (2007. november 27.) megtaláltam azt, amiben most lakunk, 160 km-re onnan, ahol addig éltünk. Az adásvételi szerződést 2007. december 04-én írtam alá, december 16-án költöztünk be és kezdtünk neki a lakásfelújításnak. Január 02-án már az új helyemen kezdtem. A szüleim persze nem bocsátották meg, hogy "elhagytam őket és elköltöztem 160 km-re azért, hogy főállásban egy nős pasi kurvája legyek". Nem értették meg, hogy nekem el kellett jönnöm abból a városból, mert így Akartam, de nem azért, hogy nekik fájdalmat okozzak, hanem mert tudtam, hogy nekünk ez így lesz jó és minden nehézség ellenére sem bántam meg egyszer sem ezt a döntést.
Nem gondoltam sosem, hogy valaha is lesz tetoválásom, sőt mikor máson láttam, mindig elborzadva gondoltam arra, hogy "megbélyegzik magukat az emberek vele". Aztán 2008. nyarán egy reggel úgy ébredtem, hogy szeretném, ha mostantól "sárkány őrizné a várat". Felkerestem a város legjobb tetoválóját időpontért, elmondtam neki, hogy mit szeretnék és egy hét múlva már készen is volt az én kicsikém, amit direkt nekem tervezett. Azóta is büszkén hordom, annak ellenére, hogy a család kiakadt rajta (30 évesen bolondulok meg?!). Számomra szimbólikus jelentősége van, mert "vigyáz rám". Akkor úgy voltam vele, hogy nem kell több. Aztán egy bánatos napon, amikor egy szárnyaszegett kismadárnak éreztem magam éppen, megláttam Fb-n egy ismerős rajzát, és ránézve erre a rajzva tudtam, hogy ez lesz az a tetoválás, ami majd mindig emlékeztet engem a szabadság fontosságára. Az ismerős hozzájárulását adta a rajza "felhasználásához", aztán az azóta már nyugdíjba ment tiszteletbeli nagypapám-főnökünk is hozzájárulását adta a tetováláshoz, és úgy lett. Én pedig boldog vagyok, akárhányszor ránézek bármelyikre.
2008-ban, miután elment a baba, két hét kényszerpihenő következett, ami alatt eldöntöttem, hogy megszerzem a jogosítványt nagymotorra. Ellenére annak, hogy addig mindig úgy gondoltam erre, mint egy számomra elérhetetlen dologra, hisz "egy lány nem motorozik" és "úgysem bírnék el egy ilyen jószággal". Elbírtam és ha belegondolok, büszkébb vagyok rá, mint a diplomámra, ellenére annak, hogy a kedvesem volt az egyetlen, aki bátorított, mindenki más őrültségnek tartotta.
Spontán döntések, amit viszont egyben tudatosak lehettek, hiszen "az itt-és-most-ban megélve a valóságot, közvetlenül az érzékeimre hagyatkozva, előfeltevések és értelmezés nélkül" hoztam meg ezeket a döntéseket, amik ettől autonóm döntések lettek?! El bírtam engedni az olyan "kényszereket", sztereotípiákat, mint hogy "a tetkó megbélyegzés", "egy lány ne motorozzon, hisz nem is bírja el a nagymotort", "egy gyerek érdeke, hogy a szülei együtt neveljék fel", "amibe belefogtál, azt csináld végig", "ne költözz oda, ahol senkid sincs", "ne hagyd el a családod", "mindennek megvan az ideje, a gyereknek is".
Idáig azt hittem, a tudatosság azt jelenti, hogy hosszútávra tervezek, kitűzök egy célt és affelé megyek töretlen, mint aki tudja mit akar és véghez is viszi azt. Erre most ez a cikk azt mondja nekem, hogy tudatosan vehetek egy balkanyart is spontán, előfeltevések és értelmezés nélkül, ha ott és akkor úgy akarom. Igen... Végülis igaz, ebben az értelemben a fent felsorolt spontán döntések tudatosak voltak, hiszen bár hirtelen és váratlanul hoztam meg őket, egészen pontosan felmértem mindig a következményeket és nem volt mögöttük olyan motiváció, mint "bizonyítani akarás", lázadás, stb. Egyszerűen ott és akkor így Akartam, mert minden zsigeremben éreztem, hogy így lesz jó nekem és a gyereknek is így lesz jó (őt érintő döntésnél) és az idő igazolta, hogy tényleg úgy volt jó.
Most már csak azt szeretném tudni, hogy ha "nagy dolgokban" ez megy, akkor kicsiben miért akadozik a gépezet? :(
Na meg aztán dolgozni kellene még ezen az "intimitás"-dolgom is: "kommunikációs partnerünkkel nyílt, hátsó célok és titkos üzenetek nélküli tranzakciókat váltunk, őszintén és cenzúrázatlanul kifejezve érzéseinket és szükségleteinket". Az érzéseim és szükségleteim kifejezése bizony nem megy gördülékenyen; sokszor van hallgatás, "nem merem mondani", félelem...
Most úgy érzem, hogy ezt a legnehezebb leküzdeni.
