Holnap nagy nap, mert szerencsére előrelátó voltam: tudtam, hogy kelleni fog valami kis lelki tuning, és augusztusban megajándékoztam magam magunkat egy kirándulással a Medveszurdokba. Szakszervezetes, szóval semmi extra. 

...én voltam ma a legcsinibb szülinapos lány a városban, és senki nem láthatta rajtam, hogy belül zokogok. 

Micsoda kegyetlen dolog ez egyébként tényleg: titok voltam, és így minden titok, ami hozzá köt(ött); titok az öröm, titok a fájdalom... Néznek rád, nem értik, miért fátyolos a szemed, mikor örülnöd "kellene". 

Nem tudok aludni, ébren tartanak az emlékek, pedig közben már átfordult a naptár is. Alvás helyett most is, mint ezen a napon a legtöbbet mindig egy apró Angyalkára gondolok, aki leszállt egy kicsit a földre, de úgy döntött, hogy nem tetszik neki ez a világ, nem kéri a szülőket, akikhez a véletlen küldte, így inkább visszament az égbe... 

Ez már a negyedik év, hogy a szeptember 11-től kezdődő egy hetet mindig nagyon nehezen viselem.

Így bírta az előbb Norbi emlegetni Rékát az Aktívban. 

Bazmeg... Na akkor én itt és most ünnepélyesen megfogadom magamnak, hogy ha ebben az életben még összekötöm az életem bárkivel, az tuti, hogy amint a száján kiejti felém/velem kapcsolatban, hogy Anya, Anyácska, Asszony, Anyjuk, stb... Hát én nem is tudom, mi lesz, de semmi jó. Mert ez már a vég. Egy lapát föld a kapcsolat sírjára. Akkor már inkább hívjon Jenőnek télleg...