Szóval a Doktornő hétfőn reggel 9 órára adott időpontot, és mivel ezt telefonon, részemről elég kutyafuttában beszéltük meg, nem is gondoltam bele ennek a jelentőségébe mélyebben.

Nagyon szerettem volna felvenni az új ciklámen színű harisnyámat, így ahhoz öltöztem; így történhetett, hogy a csini farmerszoknyámra és a ciklámen-, rózsaszíncsíkos fehér ingemre esett a választásom aznap reggel. 

Előző este szépen beírtam a telefonomba az elviráról, hogy 7:19 és 7:21; ennek megfelelően elég sietős is lett a reggel: Bandita kezét már 7-kor el kellett engednem az iskola előtt. Szinte rohantam, hisz a vasútnál először pénzt kellett felvennem, aztán még az egyenlegem is fejbe kólintott egy kicsit, így aztán már kapkodtam a lábaim a pénztárig rendesen. Onnan távozva viszont elkezdtem gyanakodni, hogy valami nem oké, mert egyik vonatot sem találtam kiírva a táblán, mikor a vágányokat kerestem, és elég kevesen is voltak az állomáson, ami így hétfőn reggel elég szokatlan. Odamentem az információhoz megkérdezni, mi a pálya, mire közölték  velem, hogy nincs se 7:19-es vonat, sem 7:21-es; 7:40-kor megy legközelebb Budapestre bármi, szóval nem tudja, mit néztem, hol néztem. Eléggé nem értettem, de gondoltam, biztos a vágányzár lehet az oka a keveredésnek, így nem firtattam tovább a dolgot, inkább szépen leültem egy padra a bejárat mellett, hisz így még volt jó 25 percem. Gondoltam kihasználom ezt az időt arra, hogy üzenetet írjak a Doktornőnek, nehogy aggódjon, ha kések pár percet. 

Ott ücsörögtem békésen, túl az sms-en; már a telefonom számológépjén babráltam; osztottam szoroztam, hogy is állok pénzügyileg akkor. Közben egy pillanatra felnéztem, és megláttam őt, amint az egyik oszlopnál áll és néz engem. Mikor a tekintetünk találkozott, amolyan "hát te mit keresel itt?"-kérdést láttam a szemében, majd ment is jegyet venni, én pedig utánaeredtem és lekevertem neki a beígért két pofont gombóccal a torkomban merültem vissza a telefonomba.

Pár perccel később 2-3 méterre tőlem cövekelt le, nekem oldalt állva. Onnan tekintgetett rám és a túl oldali kijelzőre felváltva. Ismerem ezt a nézést, sokszor elolvadtam tőle azelőtt, most viszont olvadni nem volt kedvem, még egy félszeg mosolyt sem bírtam magamra erőltetni. Csak meredtem hol rá, hol a telomra, miközben a sírás fojtogatta a torkom, ekkor ugrott be ugyanis, hogy ez az ing és szoknya volt rajtam tavaly a Kopaszi-gáton. Közben hívott anyuci, de csak motyogtam neki a telefonba, miközben a tekintetünk összekapaszkodott. Le is tettem gyorsan, mert értelmesen kommunikálni nem tudtam így úgy sem. 

Nem szóltunk egymáshoz, de kicsit "beszélgettünk" mégis:

Most mi van? Miért nem jössz ide, mikor tudod, hogy én nem mehetek oda hozzád?! Annyira akartad, hogy beszéljünk facetoface, most mégis csak ülsz ott?!

Igen... mert emlékszel mit mondtál? "Ha látsz valahol, ne gyere oda!" Csak azért álltál velem szóba, mert az agyad a fejedből a gyatyádba vándolt, és az utolsó egy évben már csak sajnálatból tartottál kapcsolatot velem. Hát most maradjon szépen az agyad a helyén és jusson eszedbe, hogy életed legnagyobb hibája volt beengedni engem az életedbe, ami szerinted miattam ment majdnem tönkre. Szóval jobb lesz neked is és nekem is, ha csak ülök itt a kispadon:(

Nem sokkal később kiírták, hova érkezik a vonat, de én csak ültem ott mozdulatlan, a telomat úgy szorítottam, hogy majdnem összeroppantottam és csak azt kívántam, hogy menjen el gyorsan és legyen vége már. Még egyszer rám nézett tétován, majd megfordult és elindult kifelé. Vártam egy kicsit, majd elindultam én is. Láttam, ahogy megállt a peron legvégén, velem szemben. Nem mentem el odáig, ahol ő állt; tőle úgy 15-20 méterre állhattam meg. Ilyen távolból néztük hol egymást, hol a közelgő vonatot sután. Mikor beért a szerelvény, ahhoz az ajtóhoz állt sorba, ami csak pár méterre esett attól, amelynél én szálltam fel. Itt megint volt egy kis kapaszkodás, ami után viszont többé nem láttuk egymást. 

Az úton befelé végig azon tipródtam: miért lehet, hogy már régóta nem, és mikor ránéztem, akkor sem fedeztem fel a haragnak a szikráját sem a szívemben, csak olyan fájó ürességet, vagy nem tudom mit (ezen még gondolkoznom kell), de haragot nem. Jó... végülis alapjáraton se vagyok haragtartó típus: ha megbántanak, kb. 10 perc az elévülési idő a tisztázástól számítottan. Most viszont nem volt lehetőség a tisztázásra, én mégsem haragszom és arra jutottam, hogy ez annak a lelki munkának az eredménye lehet, amit a haragos könyvemben leírtak szerint elvégezni próbáltam és amit elvégezni tőle hiába kértem annak érdekében, hogy indulatmentesen tudjon kommunikálni velem. 

Rajta sem láttam nyomát annak a gyűlöletnek, amit rám zúdított a leveleiben. Talán ezért is nem akart találkozni velem, ezért nem állt elém és nézett a szemembe, mikor kértem. Hisz oly könnyű személytelenül, a virtuális térben elérhetetlenül, egy számítógép monitora mögé bújva leírni valakinek, hogy utálod, gyűlölöd, hánysz tőle, szálljon le rólad, mert te vagy minden bajának okozója 4 és fél év óta, innentől pedig elsőszámú ellenséged. Aztán egy nap a pályaudvaron eléd sodorja a véletlen, és kénytelen vagy meglátni azt a valakit a maga valójában, egy kispadon ücsörögve. Így pedig szembesülnöd kell azzal, hogy dehogy ellenséged neked ő, csak egy lány a holdról...:(

Most biztos azt kérdezed magadban, hogy akkor miért nem mentem oda mégsem? De erre nem tudok neked többet mondani, mint hogy egészen egyszerűen azért, mert ott és akkor nem volt számára mondanivalóm:( Elmondta, mit gondol rólam; nyilván sok minden olyan is volt közte, amit dühében, erős felindulásból mondott, és lehetett közte sok olyan is, amit a másik irányba érzett lelkiismeretfurdalás mondatott vele. Mindennek már nincs jelentősége, mert idáig is hiába mondtam bármit, mert mindig a sérült kis lelke szemüvegén keresztül értelmezte, de sosem jóindulattal, őszintének sosem elfogadva. Hiányzol="érzelmi zsarolás". Szeretlek="érzelmi zsarolás". Ehh...:(

A vonatról mosolyogva szálltam le Kelenföldön és szaladtam, vagyis inkább repültem a Doktornőhöz és örömmel meséltem el neki, milyen büszke vagyok magamra, hogy nem mentem oda hozzá. Aztán persze eltört a mécses, mert hogy lehet már ilyen majom, de tényleg, hogy nem jött oda hozzám? :( Tiszta szívemből kívánom, hogy többé ne legyen ilyen találkozás, mert tudod az van, hogy az ilyesmi olyan távol áll tőlem, én nem vagyok olyan, akinek ez megy. Miért nem lehetett hagyni, hogy szépen magától barátsággá szelidüljön ez a kapcsolat, hogy jókedélyűen üdvözölhessük egymást, mikor nagy ritkán összefutunk valahol? Miért kellett engem odadobni koncnak, hogy amaz rágódhasson a kisgyerekes anyukán, aki szegény férjéről nem száll le évek óta egy kósza numera után? Miért kellett elárulni a barátot? Miért kellett így megalázni engem, hogy még azt a jogot is elveszi tőlem, hogy bárhol összefutva ismerősként köszönthessem azok után, amin együtt keresztülmentünk az évek során? Nem fogom ezt megérteni sosem. Megértettem volna, ha bármikor is azt mondja nekem, hogy "szeretem". De ez az, amit nem ejtett ki a száján egyetlen egyszer sem. 

Azt továbbra sem tudom, honnan vettem azt a két reggeli vonatot, ha egyszer nem létezett olyan. Tisztán emlékszem a 2 beírt állomásnévre és a listára az indulási időpontokkal. Azt utólag bevallotta nekem a Doktornő, hogy szándékosan adott nekem így időpontot, mert a sok év levelezéséből tudta, mikorra kell hívnia engem ahhoz, hogy esélye legyen a találkozásnak. Próbára akart tenni minket, és az történt, amire számított. Azt mondta nekem, hogy nem engem vágott ki úgy, mint macskát a hóra, hanem magát űzte ki a hidegbe, ahová nem mehetek utána. Búcsúzáskor visszaadta nekem azt a vaskos dossziét, amiből dolgozott rajtam e témában. Megint elöntötték a szemem a könnyek, hisz benne van a több év minden bánata és öröme jóformán; és bár benne voltak a fájdalmas szakításos levélváltásaink is, én mégis olyan szeretettel öleltem magamhoz, mint amilyen szeretettel őt öleltem mindig. Hazafelé a vonaton csak néztem ezt a dossziét, a kezem rajta pihent, de ki már nem nyitottam és azóta sem. Az a nap jutott eszembe, mikor a márciusi szakításos levele után kb. egy hónappal egy délelőtt felhívott engem jó mérgesen. Éppen ebédelni indultam, már kint voltam az utcán; mikor hívott, leültem a szomszédos parkban. Minden dühét, minden elfojtott feszültségét rámzúdította, akkor ordította nekem, hogy a fejemet addig verné a falba, míg levegőt veszek... Aztán kiejtette a száján ezt a szex-szel manipuláltam dolgot, amitől bennem is átszakadt az a bizonyos gát, ami vele szemben magamért kiállni sosem engedett. Ebből lett az, hogy mióta megismertük egymást, először csaptunk egy olyan igazi olaszos veszekedést, hogy húúú.... Közben háromszor nevettük el magunkat, és bár rengeteg szart a fejemhez vágott, és eléggé meg is voltam ijedve, legbelül valami perverz módon mégis ürültem, hogy végre mindekettőnkből kijött, aminek ki kellett jönni már. Tudod, én még soha nem veszekedtem ilyen jót senkivel. Csak hát utána nyugodt légkörben meg is kellett volna beszélni azokat a dolgokat, amik akkor felszínre kerültek. Ez az, ami nem sikerült, mert ő tartotta a dühét utána is. Mindegy. 

Hát ez volt hétfőn. Először találkoztunk az utolsó nekem írt nyári levele óta, amire válaszolni már nem bírtam. 

Viszont úgy döntöttem, hogy a haragos könyvemből írt jegyzeteket közzéteszem itt majd, hátha valaki még rajtam kívül hasznát veszi a "csili-vili sárga diák"-nak, hisz a harag elengedése nélkül nem lehet egy problémát megoldani, csak újabbakat kreálni, és még több sebet ejteni. Ezt megtanította nekem ez a szakítás egy életre. Meg azt is, hogy nem tudok segíteni annak, aki nem akar segítséget; magamon kell megpróbálnom segíteni...