Meg akartam ezt örökíteni, csak elmaradt. Hétfőn egy hirtelen jött ötlettől vezérelve megcsörgettem egy régi barátnőmet, tudunk-e összefutni egy kicsit, ha már Budapesten vagyok. A Kossuth tér melletti Nagy Imre szoborhoz beszéltük meg a találkozót; odaértem már korábban, amit nem bántam, mert így legalább tudtam pihengetni egy kicsit. Rettentően elfáradtam, mert nagyon sokat gyalogoltam, nem éppen alkalmas cipőben, és nagyon melegem is volt. Egy üveg hideg ásványvízzel a kezemben leültem egy árnyékos padra, kibontottam a lábaim a szandálok szorításából, és felhúztam őket a padra. 

Hosszú perceket töltöttem így békésen, miközben az egyik kedves elfoglaltságomnak hódolva az arra járó embereket néztem-hallgattam. Tanulságos volt, mennyire másként viselkednek a különféle nemzetiségű turisták városnézés közben. Szerintem egy idő után akkor is meg lehet mondani róluk, honnan jöttek, ha nem hallja az ember egy szavukat sem. Egyszer csak megjelent egy olasz csoport, legtöbbjük 40+ korosztályhoz tartozó, férfiak, nők vegyesen. Vidámak voltak, felszabadultak... A rutinszerű szoborral fénykérezkedésből egykettőre elegük lett; jó néhányan ledobták a cipőt és inkább a szökőkútban frissítették fel a lábukat. Énekeltek, nevettek, évődtek egymással, és egyáltalán nem érdekelte őket, hogy ehhez ki mit szól. Jó volt nézni a felhőtlen életörömüket, mosolyt csaltak az arcomra a lényükkel, magával ragadott a hangulatuk engem is egészen. Ezt észre is vették, és mire észbe kaptam, három férfi kapott körbe engem, míg a negyedik egy hatalmas fényképezőgéppel kezdett el fotózni ezerrel minket. Először rettentő zavarba jöttem, talán még a mosoly is lefagyott az arcomról a megilletődöttségtől, aztán a második pillanatban elöntött valami furcsán jóleső érzés, hogy ez most itt rólam (is) szól, és mosolyogtam tovább önkéntelen. Aztán ezek a férfiak is kikapták a fényképezőgépet a nyakukból és fotóztak ők is engem, ahogyan ott a padon ücsörgök a lenge nyári ruhámban... Kis idő elteltével megköszönték és mosolyogva búcsút intettek nekem, én pedig ott maradtam ezzel az értetlenséggel magamban, hogy ez most mi volt, mit láttak rajtam, ami fényképezésre érdemes volt?!

A lábamat lejártam, mert kitaláltam aztán, hogy lemérem a távot az új melótól a pályaudvarig és meg is állapítottam, hogy ezért a távolságért nem érdemes BKV-bérletet venni, mert hiszen nem sokkal kell többet gyalogolnom, mint amit mostanság is megteszek napi szinten. Arról már nem is beszélve, hogy nem tudok romantikusabbat elképzelni, mint a Lánchídon át sétálni munkába reggelente! Megálltam a híd közepe táján, lenéztem a mélybe, alattam a Duna hömpölygött, felettem a felhők táncoltak az égen ide-oda, ahogyan a szél fújta őket, én pedig olyan boldog voltam, mint már nagyon régen!

Amúgy tudod az van, hogy a gyanúsításnál csak egy rosszabb dolog van, az alaptalan gyanúsítás. Ráadásul nem csak annak rossz, akiben felébred a gyanú, hanem annak is rossz, akit meggyanúsítanak. Hiába beszélik meg aztán, mert a tüske, a rossz érzés már ott marad mindenkiben. A gyanakvó nem fog bízni többet, vagy nehezebben, talán innentől fogva újra és újra megfogalmazódik benne a vád, keresi majd a jeleket, amik az igazát alátámasztják. A gyanúsított szintén rosszul fogja érezni magát. Na és akkor megint ott vagyunk, amit a kimondott szóról már írtam máskor. A kimondott szó mögött gondolat van. Ezért esik rosszul a feltételezés: valaki, akinek őt már valamennyire ismernie kellene, hideg számítással vádolja meg, ami miatt ráadásul innentől fogva gyanakvás veszi körbe, bármit csinál...:( Most nagyon szomorú vagyok, és nincs kedvem írni az érzéseimről és gondolataimról egyáltalán; itt sincsenek már biztonságban, méltatlan módon szállnak vissza rám. 

Az is volt még, hogy elbúcsúztattak a volt kollégák, vége lett a tanévnek, meg voltunk anyuciéknál hétvégén, de ezekről majd máskor, ha jobb kedvem lesz, mert örömteli pillanatokról nehéz szomorúan írni, lásd fentebb, mennyire nem megy.  

Holnap még elpakolni bemegyek.