Megint következett egy nagyobb koncert, és megint jött egy olyan előadó, akiért oda voltam. Éppen Bandita szobáját festettem a távsegítségével, amikor is szóba került a másnapi buli, és hogy neki is van jegye már. Úgy volt, hogy a barátaival megy, de nem ígérték biztosra; megkértem egyenesen, hogy ha úgy alakulna,  hogy végül mégsem jönnek, szóljon nekem, mert nagyon szívesen kimennék, de egyedül nincs kedvem. Megígérte, hogy szól mindenképpen; én tanulva az elmúlt esetből már nem vettem jegyet elővételben, csináltam a dolgom békésen azzal, hogy úgyis szól, ha készüljek mégis. Nem szólt. 

Másnap folytattuk a beszélgetést ott, ahol abbahagytuk előző délután. Rákérdeztem, milyen volt a koncert, hogy érezték magukat a távoli barátai, akik ezek szerint jöttek, hiszen nem hívott. Szuper buli volt, jól érezték magukat a barátaival nagyon. Őszintén örültem, nem volt bennem tüske egyáltalán; aztán pár órával később a blogjából megtudhattam, hogy egy szál magában, az itala társaságában árválkodta végig a koncertet, mert a barátok kedvét elvette az eső. Igen csak hülyén éreztem magam, nem értettem a helyzetet, így végül összeszedve a bátorságom, rá is kérdeztem a következő beszélgetés alkalmával a dologra. Nem bántón, csak felvetettem, hogy félreértettem valamit én, vagy az olvasóknak tálalt egy más verziót esetleg? Ekkor elmondta nekem, hogy későn derült ki a programváltozás, nem akart már variálni, ezért nem szólt mégsem. A kérdésemre pedig "nem értettél félre semmit"- volt a válasz, amit én egy páncélos lovagos bocsánatkérésként értelmeztem és fogadtam el tőle. Csupán azt rögzítettem a válaszomban, hogy én nem az az ember vagyok érzésem szerint, akivel nem lehet félelem nélkül lehet őszinte. Szóval ha első perctől nem akart nyilvánosan velem mutatkozni még így éjszakában sem, vagy ha tényleg hívott volna, csak nem úgy alakult a dolog, akármi... Nyugodtan megmondhatta volna, és kérem, hogy mondja is meg máskor, akármi van. 

Igazából tényleg az esett a rosszul leginkább, hogy önvizsgálatot tartva én nem éreztem úgy, hogy nekem bármikor is hazudni kellett volna. Tudomásom szerint sosem álltam úgy hozzá, amiből azt vonhatta volna le következtetésként, hogy nekem hazudni kell a béke érdekében. Ezen  a napon megtanultam, hogy nem igaz az, hogy annak hazudnak, akinek hazudni kell. Az hazudik, aki bármi okból fél őszinte lenni, és ez nem feltétlen annak a hibája, akinek hazudnak éppen. 

Rá következő héten öntudatlanul is "adtam alkalmat" a próbatételre. Semmi dolgom nem volt ezúttal a városban, mégis megcsörgettem, hogy lenne-e kedve találkozni meló után. Tudtam, hogy nem szereti, ha "pazarlom" a benzint,  ráadásul következő héten számíthattunk találkozásra, amikor úgyis kellett mennem iskolába, ezért szinte biztosra vettem, hogy kitérő választ fog adni, és így is történt. Némi hallgatás után elmondta nekem szépen türelmesen, hogy bár szívesen találkozna, most inkább vonatozna mégis. Le kellett tennem, levélben folytattuk aztán a beszélgetést, amikor is rákérdeztem, volt-e különösebb oka annak, hogy ez most így történt. Ekkor megírta nekem, hogy semmi különös oka nem volt, nem velem van baja, csak belekezdett egy könyvbe, amit olvasni viszont csak utazás közben van lehetősége. Nemi s firtattam tovább a dolgot, témát váltottunk. 

Később önvizsgálatot tartottam, hogy mit is érzek ezzel kapcsolatban. Hú, belül folytak ám a harcok rendesen! Először jött a boldogság, hogy őszinte tudott lenni velem "rázós kérdésben". Na de nem sokáig örülhettem, mert az egom lázadt ám azért keményen, dörömbölt belül, hogy micsoda dolog már bakker, hogy előbbvaló nálam egy kurva könyv!" Én kitartóan csitítgattam azzal, hogy "ne hisztizzek, ismerve az életmódját valóban csak utazás közben van lehetősége olvasni, ne drámázzam túl és ne vegyem magamra a dolgot. Őszinteségre biztattam, hát megkaptam." 

Az "egommal" vívott háborúban végül én győztem, legalábbis én győzelemként éltem meg azt, amire végül jutottam. Igazából nem is foglakoztatott a konkrét eset. Éppen az előző heti történés után azt éltem meg sikerként leginkább, hogy basszus eljutottunk oda, hogy - ráadásul nem bántó stílusban - egyenes tudott lenni velem. Felvállalta azt, amit igazán szeretne, ezt meg is tudta fogalmazni felém (remélhetőleg félelem nélkül), én pedig ezt képes voltam elfogadón fogadni remélhetőleg úgy, hogy neki sem kellett a reakcióm miatt rosszul éreznie magát. Igazából szomorú csak attól lettem, hogy belegondoltam, vajon hányszor "kellett" a megelőző években "rázós kérdésben" mellébeszélnie nekem? Furcsa volt annak felismerése is, hogy egy hazugságnak kellett egészen véletlenül kiderülnie ahhoz, hogy én tudatosítsam benne: én "én" vagyok, nekem nem kell hazudni, ő pedig megtanította nekem ezek után, hogy az őszinteséget elviselni sem könnyű dolog ám.