Julius Caesar

Pár hete színházban voltunk, írok róla.

Az apropót az adta, hogy egyik reggel a szobatárs kolléganőm azon szomorkodott fennhangon, milyen nagyon szeretné megnézni a Vígszínházban Alföldi Róbert legújabb rendezését, aki viszont a homoszexualitása miatt a férjénél tiltó listán van, ezért egyetlen esélye, ha kollektív programra hivatkozhat otthon. Ez de durva már egyébként, úristen. Nagyon megsajnáltam, ezért felajánlottam, hogy hát keressünk rá, nézzük meg, miről van szó, aztán meglátjuk, mi legyen. Közben elkezdtem morfondírozni, milyen régen voltam színházban; sok évvel ezelőtt, a Madáchban, a Chicago volt az utolsó, legalább hat éve, ha nem több. Ezen a ponton szinte mindegy lett, milyen darab, menjünk! Ránézve az ajánlóra, egyre jobban megjött a kedvem. Eszembe jutott, hogy tulajdonképpen elhívhatnánk a többieket is az osztályról, sőt igazából mindegyikőjük hozhatná a párját is, és jöhetne Bandita is. Hamarosan úgyis tanulnak erről a korszakról az iskolában, Shakespeare is tananyag lesz később, és ebben a modernizált formában hátha emészthetőbb lesz a számára. Arra gondoltam, hogy ez az előadás alkalmas lehet arra, hogy ő is megismerkedjen ezzel a világgal, hiszen még csak bábjátékot láthatott. Végül a fél osztály eljött, a többiek párosan (még a homofób férj is csatlakozott), egy kolléga maradt távol kifejezetten elvi okokból: szerinte "a színház Istennek nem tetsző ficsúrkodás".... ó bazmeg.

Arra jutottam, hogy szerintem a Jóistennek tetszett, amit látott, nekem mindenképpen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam tele mindenféle vegyes érzésekkel, nagyon felkavaró volt, több ponton csordult a könnyem, olykor nevettem, és volt hogy ledermedtem. Mintha Alföldi Róbert dühös lenne még mindig; ha így van, ez a drámának jót tett szerintem. Nagyon közel jött az egész történet azáltal, hogy napjainkba helyezte az eseményeket; nagyon időszerű, nagyon tanulságos, ami még nyilvánvalóbbá vált így. Annak idején éppen úgy próbáltam nem egyszer meghallatni magam Bandita apukájával, ahogyan Calpurnia igyekezett rávenni Caesart, hogy figyeljen rá, Caesar pedig éppen úgy hangosította fel a televíziót "válaszképpen", ahogyan annak idején Bandita apukája. Sok férfi záródhat be a gondjaival éppen úgy a felesége előtt, mint ahogy Brutus, sok feleség pedig pont olyan kétségbeesett-tehetetlen lehet ezzel szemben ma is, mint Portia volt. Az is szépen megmutatta magát, hogyan manipulálható a nép, hogyan fejti ki hatását a demagógia, ha az emberek nem gondolkoznak, csak ösztönből cselekszenek. Ugyanazok, akik az egyik pillanatban még Caesar halálát üdvözölték a gyilkos magyarázatának hallatán, nem sokkal később Marcus Antoniussal együtt kívánták az elkövetők vesztét.

Bandita egészen belepirult az eseményekbe, anya jöjjünk színházba máskor is. Lefekvés előtt beszélgettünk még róla, érdekelt, mi maradt meg benne: Caesart megölték azok, akik szerint rosszul kormányozott és ők jobban tudnának. Aztán Marcus Antonius vezetésével megölték azokat, akik megölték Caesart. A sztori egy kiskamasz által zanzásítva.

Kicsi a világ, hazafelé a buszon együtt utazott velünk egy idős bácsi, aki bár Münchenben lakik már, havi rendszerességgel haza látogat és olyankor merít egy kicsit a magyar kultúrából is. A színházból jött ő is. Nagyon mérgesen morfondírozott azon, miért kell mindent így kifordítani, miért nem volt az jó úgy, ahogy volt, Vörösmarty szép szavaival, korhű díszletek között? Én ezzel úgy vagyok, de talán írtam is már, hogy az ilyen élményeknek mindig nyitottan nézek elébe, nem várom viszontlátni "az eredetit", nem hasonlítgatok, a dolgot őt magát nézem és így talán többet is látok belőle. Most én azt nem tudom, Alföldi Róbert akart-e ilyesmit üzenni nekem, de ez után az élmény után csak erősödött bennem az érzés, hogy nagyon észnél kell lennem, kikre hallgatok, miben veszek részt és mire mondok nemet.