Akkor most rögzítsük: Holdviolának nem szabad a lábát betennie a Váci utcára, sőt sokkal jobban tenné, ha egyáltalán nem tenné be a lábát a Vörösmarty térre sem. 

Tegnap este fél óra különbséggel, két felvonásban hallgattam végig ugyanazt a panaszáradatot, két szájból. 

Nem is folytatom. 

Két ember, akik szeretik egymást, de iszonyatosan elkúrták valahol az úton. Most, 34 év után pedig már fáradtak a változtatáshoz, csak a hibáztatás megy, de az nagyon. 

De jó nekem, és ez már a langyos állóvíz-címke.

A mai nap mérlege 3 masszív megbántás, amikor már pusztán a hangnem is könnyeket csalt a szemembe. Két esetben úgy, hogy még csak nem is magántermészetű volt a beszélgetés, egyikőjüket ráadásul még csak nem is ismerem személyesen. Legalább a háromból ketten nem látták a könnyeim, mert velük virtuálisan folyt a társalgás. Ez is valami. 

Hiába próbálom helyre rakni magam, most úgy érzem, e tekintetben nem is fog sikerülni sosem. Elég egy kis irónia, amit a másik még csak nem is bántásnak szánt... elég egy hangos szó, egy kis "keménykedés", és nekem már ott is a gombóc a torkomban, a gyomromban pedig ugyanaz a remegés... Úgy lebénulok, hogy visszavágni, magamat ténylegesen megvédeni képtelen vagyok, kihátrálok a beszélgetésből inkább, csak hagyjanak békén. 

Van, ami nem tud elmúlni nyomtalanul, de annyira szeretném, ha ezt nem hagyta volna itt nekem.

Ezzel viszont el is dőlt a tetkó de hová kérdés. 

Ezen legalább tudok segíteni. 

Átaludtam a szombat délelőttöt, és a tegnap délután nagy részét is. Majdnem jó már... A fél hatos keléssel nem lenne gond, ha esténként eltenném magam időben, nem pedig 11 körül botorkálnék ágyba kelletlenül. Most, így egy hónap Budapestre ingázás után véletlenül kiderült, hogy a bérleteseknek nem kell gyorsvonati pótjegyet váltani, ami azt jelenti, hogy 15 perccel tovább alhatok, de legalábbis nem kell kétségbeesnem, ha véletlenül elszöszölöm az időt a reggeli készülődés közben. Az élet apró örömei:)