...de egy ilyen vasárnapi nyárestére is éppen jó. 

Tegnap délelőtt az jutott eszembe, hogy talán lemehetnénk strandolni egyet a Balcsira. Bandita hétfőtől majdnem egy hónapig oda lesz apájánál és a maminál, és szerettem volna neki adni valamit, ha már egyszer nyaralásra nem telik idén (sem).

Gyorsan megnéztem a térképet, melyik balatoni strand van a legközelebb hozzánk, osztottam-szoroztam, és szépen össze is állt a szombat délutáni program. Aztán ebéd közben beugrott, hogy mi lenne, ha elhívnánk B-éket is a gyerekekkel. Kicsit át kellett szervezniük hozzá a napjukat, mert B. dolgozott volna délután, de szerencsére elég nagy volt a kísértés ahhoz, hogy átpakolja inkább minden dolgát mára és velünk tartsanak családilag. 

Az égiek velünk voltak; bár olykor lógott az eső lába, sőt egy-egy esőcsepp is az orromon landolt néha, igazán csak akkor kezdett el esni, amikor már hazafelé tartottunk. 

A gyerekek a vízben, a legkisebb vízipisztollyal lövöldözött ránk, miközben B-vel a vízben áztattuk a lábunkat, nekem pedig nem volt a világon semmi bajom. Aztán feküdtem a pokrócon, néztem az eget, fényképeztem a felhőket szokás szerint, és megint csak gusztustalanul boldog voltam. 

Boldognak lenni annyira egyszerű, ha megértjük, hogy konstans boldogság nincs, viszont tele az élet boldog pillanatokkal.  Csak észre kell venni. 

A képen a kismadár csókolózik éppen a kutyussal. 

A mögöttem lévő évek felidézésből már nem sok van hátra, most viszont kicsit megálltam, mert gondolkodnom kell. Eddig azt hittem, hogy a szakításkor elhangzottak ütötték rajtam ezeket a mély sebeket, amiktől szenvedek, de a legutóbbi fejezet óta már korántsem vagyok olyan biztos ebben. 

Ezt is megértük a XXI. században: átutalással vagy csekken rendezhető a tankönyvek ára. VÉGRE! 

Basszus délelőtt bent voltam a bankban, az imént pedig ott várt FB-n az ügyintéző srác jelölése, majd nem telt el 5 perc a visszaigazolásomtól, és már jött is az üzenete. 

A "Milf" szót látja a homlokomon, vagy mi a fene? Nem az első lenne :( 

Kezdek megint pánikba esni. 

...mert tegnap egy jó kis gyomorrontással tért haza Bandita a vendégségből. Nem vészes, a hasa fáj egy picit, meg persze rohangál a vécére két óránként. A köztes időben pedig örömködik, hogy kólázhat legalább. Szolidaritásból diétázok vele én is, mert az csak nem járja, hogy amíg ő éhkoppon, én jóízűen falatozzak mellette. Olvasgat módjával, tévézik és persze gépezik. Néha eltűnik a szobájában, majd visszatér hozzám, mert elég volt egyedül.

Karácsonyra Banditának vettem egy elektromos fogkefét. Nem csak szép és ügyes, de még okos is hozzá, mert jelzi a két perces fogmosás végét. Pár hete jöttem rá (nem röhög), hogy végül is használhatnám én is, az én koromban még jobban oda kell figyelni erre is ugyebár.

Tök jó, mert én csak békésen leülök a kád szélére, rákönyökölök a mosdókagylóra, és elálmodozhatok bármiről, amíg a kütyü végzi a dolgát a számban. Nincs is ezzel gond, csak hát megint azok a fránya korlátok... 

...mert basszus milyen már, hogy egy fogkefe mondja meg nekem, hogy meddig mossam a fogam!

Fuck:)

Megint egy film, ami odabaszott rendesen. 

Leginkább arról szól - szerintem -, hogy egy számunkra bagatell tettünk hatása valaki máson ott lehet egész további életében, meg arról is, hogy a felelősség vállalása a szembenézéssel kezdődik.