Valamiért hallgat. Szokatlanul régóta. Várod a szavakat, számolod a napokat... 1,2, .... , 9, 10, ... Aggódsz is, hogy mi lehet a baj. Nem vagy megúszós, ezért úgy döntesz, hogy írsz most már. Megírod, mennyire hiányzik neked "minden", és ugye nincs gond. Válaszra nem számítasz, mégsem jön a gyomorremegés. Már megtanultad, hogy az ő nem-válaszolása nem a vihar előtti csend. Vársz nyugodtan, és nem is kell sokáig várnod. Csak pár órát. Este lefekvés előtt leülsz a gép elé, és azt látod, hogy éppen most törte meg a csendet és nemsokára... 

...kívántál és teljesült, a "hiányzol" pedig nem érzelmi zsarolás. 

Bandita barátozik ma délutántól, és mivel a vendéglátók nem a városban laknak, majd csak hétfőn hozza haza az apuka munkába menet. Én egyedül, de magányosnak még sem érzem magam. 

Meg akartam ezt örökíteni, csak elmaradt. Hétfőn egy hirtelen jött ötlettől vezérelve megcsörgettem egy régi barátnőmet, tudunk-e összefutni egy kicsit, ha már Budapesten vagyok. A Kossuth tér melletti Nagy Imre szoborhoz beszéltük meg a találkozót; odaértem már korábban, amit nem bántam, mert így legalább tudtam pihengetni egy kicsit. Rettentően elfáradtam, mert nagyon sokat gyalogoltam, nem éppen alkalmas cipőben, és nagyon melegem is volt. Egy üveg hideg ásványvízzel a kezemben leültem egy árnyékos padra, kibontottam a lábaim a szandálok szorításából, és felhúztam őket a padra.