Van, amit mégis rögzítenem "kell", leginkább azért, mert nem értem, viszont mire leírom, hátha megértem. 

Mikor álmomban együtt vagyunk, nem félek; képes vagyok őszintén és nyíltan beszélni az érzéseimről és szükségleteimről, el tudom mondani, hogy mit szeretnék, mit tegyen, hogyan jó nekem, és így tesz ő is. Elejétől fogva így volt, ha róla álmodtam, az ilyen volt: kölcsönösen fesztelen, elfogadó, "gátlástalan" szeretkezések, mind tevőlegesen, mind verbálisan. Érts ez alatt, hogy ami ott és akkor vágyként megfogalmazódott bennünk, azt kommunikáltuk egymás felé és meg is éltük. Ezt onnan tudom, hogy álmomban nem féltem, és rajta sem éreztem félelmet. Arra gondolok, hogy ez azért lehet, mert ilyen szintű biztonságos, elfogadó és őszinte kapcsolatra vágyom, ezért nyilván ilyennek élem meg álmomban. Változás viszont ezeknek a vágyaknak a természetében volt/van (nyilván az én lelkiállapotom mentén). Például az orális kényeztetés nem volt evidencia még álmomban sem rögtön, amikor már mégis, akkor viszont kifejezésre is juttatta felém (ez volt előbb), majd én is felé. Először úgy jelent meg, hogy én részesítettem ebben*. Leírom, mert annyira jól esik leírni: igen, az a bizonyos vágyott, "finom és szeretetteljes szopás" ezekben az álmokban jelent meg először a gyógyulásommal, és jajaúristen, de jó mindig:) 

Új fejlemény (és akkor a pénteki álmomról részletesebben): 

Talán éppen mert itt a blogon írtam róla, péntek éjjel álmomban azt játszottuk, hogy mindketten mondjunk ki valamit, amit nagyon szeretnénk, és eddig még nem csináltuk együtt. Ezen a ponton én képes voltam félelem nélkül kimondani, hogy szeretném, ha az ujjával és a nyelvével kényeztetné a csiklóm addig, amíg el nem jutok így az orgazmusig, amit ő élvezettel meg is tett, miközben minden más módon is szeretgetett engem. Nem húzódtam el pár perc után, nem volt bennem félelem, tökéletesen át tudtam adni magam az érzésnek és élveztem az első perctől az utolsóig a kéjt, amiben részesített. A testem megfeszült a gyönyörtől, nyögtem, kérleltem, hogy ne hagyja abba, miközben álltam a tekintetét szégyenérzet nélkül. Hasonló nyíltsággal fogalmazta meg a vágyát ő is (ami nyilván csak az én kivetítésem lehet, mert hiszen arról nem tudok, hogy ő ténylegesen mit szeret és mit nem a szexben), és mondta el nekem, hogy szeretne a számba élvezni. Nem volt ellenemre, és nagyon finom volt♥ Minden lehető módon kényeztettem a péniszét, ami meg is hozta a vágyott eredményt. Nem voltam elég gyors: az értékes nedűből egy kevés a hasára is került, amit én lelkesen-gyengéden csókoltam fel, nehogy egy cseppje is kárba vesszen... Közben átszellemülten nézett rám, majd hálásan simogatott és csókolt meg**, és összebújva pihegtünk erőt gyűjtve a továbbiakhoz. Kis idő múlva folytattuk, változatos pózokban közösültünk hosszan elnyújtva ezzel az aktust, miután arra ébredtem, hogy "a karomban tartottam" valahogy úgy, mint a képen, az ölemben nyugtatta a fejét, a fáradtságtól ernyedten. 

A szexmentes valóság. Első perctől elég fesztelen volt velem levélben, "kényes témát" is meg tudtunk beszélni, bár közben én mindig nagyon féltem, mit szabad vajon kifejeznem és mit nem. Emiatt volt a részemről sok méricskélés, nehogy többet mondjak, nehogy túlságosan kitárulkozzak, nehogy túl kíváncsinak tűnjek, ilyenek, szóval a legpozitívabb dolognak is a kétszáz soron átfogalmazása, mielőtt egy levelet elküldtem. Aztán ez enyhült, oldódtam sokat, tipródok is rajta, hogy miért lehet ez. Arra gondolok, hogy részben az álmaim miatt, amiket "elfogadtam", aztán talán szerepet játszott az is, hogy akkoriban olvasta a naplóm, még odaát. Mert hiszen mit köntörfalazzak bárminek is azok után, amit abból megtudhatott rólam?! Érdekes dolog ez, nagyon vegyes érzés egyébként: kiszolgáltatottság érzés kavargott benne a bizalommal, félelem attól, hogy amit kiadok magamról, az nem száll-e rám vissza, mit gondol rólam, miközben akartam hinni benne rendületlenül, hogy jó helyen vannak a titkaim. 

Ő. Elejétől fogva nagyon kedves volt hozzám, udvarias és előzékeny, segítőkész, amit őszintének éreztem, készpénznek vettem minden szavát, feltétel nélkül bíztam abban, hogy azt mondja nekem, amit gondol, érez. Nem is volt gond addig, amíg aztán egy napon véletlenül azon kaptam őt, hogy egy kérdésben nem volt őszinte hozzám. Ez egy olyan "konfliktushelyzet" volt közöttünk, amit viszont szerintem végső soron jól sikerült lekezelni. Én kérdeztem valaminek a miértjéről, ő viszont először kitért a válasz elől azzal, hogy fogalma sincs róla, miért éppen őt kérdezem ilyesmikről (nem tudta ugyanis, hogy én tudom a tényt, aminek a miértjéről kérdezem). Nem, nem akart megvezetni engem szándékosan, csak nem akart válaszolni a miértre, ezért  egyszerűbb volt letagadni magát a tényt. Érezte ő, hogy nem a megfelelő hangot ütötte meg velem, ezért aztán bocsánatot is kért. Ezen a ponton tipródtam rengeteget, hogyan reagáljak, szembesítsem-e azzal, amit tudok; aztán úgy döntöttem, hogy tényszerűen, nem vádolva, de mégis csak megosztom vele, nem azért, hogy a földbe döngöljem, hanem mert az őszinteségemmel hátha őszinteségre bírom. Szóval a bocsánatkérést elfogadtam, viszont ezzel együtt kifejeztem az értetlenségem is amiatt, hogy tagadással tért ki a válasz elől, aminek a hatására végre megnyílt nekem. "Kénytelen volt, hiszen hazugságon kaptad" - mondhatnád erre, amivel én nem értenék egyet, mert még akkor is ránthatott volna egyet a vállán és hagyhatott volna engem magamra a kérdéseimmel, gondoljak, amit akarok, kit érdekel. Nem tette, én pedig nagyra becsülöm ezért. Amikor pedig ez a tisztázó beszélgetés zajlott köztünk, immáron személyesen az első találkozásunkkor, na az olyan őszinte és nyílt beszélgetés volt szerintem, ami megfeleltethető a tranzakcióanalízis intimitás-fogalmának, és kiváló példa arra, hogy idegenek, vagy majdnem idegenek között is megvalósítható az őszinte és nyílt kommunikáció. 

Azóta én továbbra is tanulgatom a félelem nélküli kommunikációt az emberekkel, időről időre próbálom mindenkivel szemben érvényesíteni ezt az őszinteség dolgot, úgy a munkahelyemen, mint a magánéletben, ahogyan mással, úgy Vele is. Személyesen csak párszor találkoztunk, a kapcsolatunk nem egyenrangú, laza ismeretségnek minősülhet az, ami részéről van, pár hetente levélváltással; nem is könnyű lazán vennem ezeket a helyzeteket. Ennek fényében talán fejlődést mutatok, hisz nyár végén megint képes voltam vele szemben megfogalmazni a megbántottságomat. Le bírtam gyűrni a megfelelési kényszer szülte félelmem, hogy jajaúristen, most mi lesz, ha egy számomra kedves valaki felé nemtetszést fejezek ki. Ha ide jársz egy ideje és ismered az "előéletemet", akkor ennek a jelentőségét értheted. El tudtam engedni ezt, le tudtam írni, hogy megbántva érzem magam, azt is le tudtam írni, hogy miért érzem így. Nagyon nehéz volt, majdnem egy napig szenvedtem rajta, de meg tudtam fogalmazni, mi a bajom. Nem voltam elég "ügyes" abban az értelemben, hogy először talán elég lett volna csak visszakérdeznem ahelyett, hogy rögtön kifejezem a megbántottságom, ráadásul nem sikerült a sérelmem vádak és szemrehányások nélkül, énüzenetek formájában közölni (ahogyan azt az okos könyvek írják), lekezelőnek tituláltam, amivel - helytelenül - kritizáltam. Ma már tudom, hogy nem szabadott volna, de akkor nem vettem észre. Bár rengetegszer elolvastam a levelet elküldés előtt, annyira megbántva éreztem magam, hogy emiatt nem tudtam tárgyilagos maradni, így nem tűnt fel ez az óriási hiba. Ehhez képest! mégis eljutott hozzá a panaszom, nagyon jól reagált: nem csípőből tüzelt vissza rám védekezésképpen, hanem  - ellentétben velem - képes volt tárgyilagos maradni, orvosolni a bajom, így aztán megenyhültem én is, és (bár a lényegen érdemben nem változtatott) a lelkem jobban lett tőle végső soron, amit felé aztán ki is fejeztem, próbáltam érzékeltetni azt is, mennyire jól esett az őszintesége, amitől pedig remélhetőleg jobban lett ő is. Ha lett volna rá lehetőségem, hű mennyi kérdésem lett volna még, de tudod az van, hogy én már annak is örültem, hogy nem küldött el a sérelmemmel együtt a fenébe. Amennyire megismertem, nehezen beszélős fajta, így még többre becsülöm, amiért csak megeredt a nyelve a kifakadásom után:) Amúgy ez a levelezés kétélű dolog: jó amiatt, hogy írásban az ember keresheti tovább a szavakat, így nagyobb eséllyel tudja azt mondani, amit szeretne kifejezni, másfelől viszont nem jó azért, mert nem lehet az ember biztos benne, hogy a másik ír-e még, folytatódik-e a beszélgetés, ezért nehéz belőni, mennyi mondanivalót préseljen bele egy levélbe. Azt csak ő tudná megmondani, hogyan maradt meg benne ez a két affér, nyilván nem volt kellemes egyik alkalommal sem kilépni a komfortzónájából; mégis bennem mindkét eset úgy maradt meg, mint ami után én jobban értem őt és talán ő is jobban ért engem. Na és érdekes módon a szorongásaim azóta tovább oldódtak irányába, aminek a hatására már legtöbbször félelem nélkül tudok reagálni a megosztásaira is.

Mivel egyértelmű számomra, hogy a vele kapcsolatos szorongásomra nem ő adott okot, hanem ennek az oka bennem van, a saját megfelelési kényszerem, a félelem attól, hogy a másik ember nem fogad el engem olyannak, amilyen vagyok, mit gondol rólam, stb, nem azt látom a megoldásnak, hogy kihátrálok ezekből a helyzetekből, sokkal inkább a megküzdést, amiben pedig segít az ő hozzá(m)állása. Szóval az a furcsa helyzet állt elő, hogy a konfliktusaink (vagyis annak kezelése) erősítették a bizalmam irányába.   

Nehéz ez az őszinteség dolog, állatira nehéz, én pedig arra jutottam, mire a bejegyzéssel idáig értem, hogy talán az ágyban azért tűnik könnyebbnek, mert az álmaimból indultam ki, mert az álmaimból indulok ki****, ami pedig csalóka, hiszen abban a vágyaim jelennek meg. Mondjuk szerintem az végső soron akkor meg van bennem, szóval nem tűnik reménytelennek. Ha "nincs tét", mert nem nőként veszek részt a társalgásban, hanem mondjuk munkatársként, barátként, akkor már sokkal jobban megy a dolog. Nyilván könnyebb akkor, ha mindkét beszélgető fél tudatosan próbálja alkalmazni annak érdekében, hogy jobban megértesse magát a másik emberrel, javítson a kommunikációján, és ezáltal a kettejük viszonyán és a saját közérzetén is. De akarok hinni abban, hogy próbálhatok én törekedni erre egyoldalúan is, mert ezzel hathatok pozitívan a másik félre, aki aztán viszonozhatja az őszinteséget. Ha csak a fentebb leírt esetekre gondolok, arra jutok, hogy érdemes próbálkozni, mert mi is lett volna, ha támadólag lehazugozom, esetleg lebunkózom első körben, vagy ha ő elküld engem az anyámba indulatból...