...és az van, hogy volt egy levélváltásunk Szúrós Szeművel, ami szívfacsaró felismerésre vezetett engem.

Ahhoz, hogy ez érthető legyen, számba kell egy kicsit vennem a férfiakat a múltból. Részletekbe nem akarok most belemenni, csak amennyit "muszáj". 

Az első "szerelem", akivel viszont együtt nőttünk fel, így mire a házasságra került volna a sor, már a testvéremnek éreztem, ezért felbontottam az eljegyzést. Ő volt az első és az utolsó férfi az életemben, akivel megélhettem az igazi kölcsönösséget. Akár itt be is fejezhetném a mesélést, szerintem akkor is értenéd, hogy mi a bajom. 

Egykori táncpartner. Héja nász az avaron. Hevesen csókolni kezd, majd mint aki kábulatból eszmél, eltaszít magától azzal, hogy mindez csak bűnös ösztön, aminek ellent kell állnunk, mert nem vagyunk egymáshoz valók. 

Építész. "Csak lenyaltam a torta habját, de azt nem mondtam egy szóval sem, hogy a tortát is kérem. Alapvetően mégis csak a házisütemény az igazi." 

Bandita apukája. A férfi, akinek a listáján még csak nem is egy másik nő, hanem egy épülő ház volt előttem.

Páncélos Lovag. 

Szóval az van, hogy én azt az első gyerekszerelmet leszámítva nem élhettem meg a valódi kölcsönösséget, amikor valaki igazán értékeli azt, amim van, ami én vagyok, "ajándékként" fogadja azt, amit nyújtani tudok és viszonozni akarja.

Emiatt lehet, hogy amikor Ő, akiért odavagyok a feje tetejétől a lábujjáig, ha csak egy kicsit is kedvesebben szól hozzám a szokásosnál, engem mintha hájjal kenegetnének. Na és tudod az van, hogy most ez történt: kedves volt hozzám, annyira kedves, mint utoljára "időszámításunk előtt" volt talán. Jó. Igazából mindig kedves, de most nem csak úgy egyszerűen kedves volt, hanem figyelmes, közlékeny és előzékeny. Nekem pedig erre gondolva máris gyűlik a könny a szememben, mert ezzel eszembe juttatta, mennyire ki vagyok éhezve erre, mennyire hiányzik ez nekem. Volt néhány tűnékeny pillanat megint, amikor nem eltaszítva, nem kihasználva, nem sokadiknak érezhettem magam, nem elvenni, nem kivenni akartak belőlem, hanem nekem "adott" valaki, aki igazán fontos nekem. Én meg ezt a pár morzsát éhes kis verébként kapkodtam fel, és csak mert tőle volt, olyan jól esett nekem, mintha a világ minden kincsét szórta volna a lábam elé. Aztán kijózanodva, persze tudom, hogy nyilván nem nekem szólt ez a kedvesség, hanem a témának, amiért lelkesedik...