Magamba zuhanós, szomorú ez a mai este, kiválóan alkalmas tehát arra, hogy szépről írjak, még ha fájdalmasan szép is az. Ömlengős bejegyzés lesz, készülj fel és ha nem bírod a szirupot, ne is olvasd tovább.

Írtam már, mennyire megborított engem valami egy koncertezős nyári éjszakán. Részben értettem már a sírás okát szinte rögtön, volt viszont olyasmi is benne, amit csak napokkal később sikerült megértenem. 

Vártam, nagyon vártam azt az estét, szerettem volna már látni és hallani őt. Megfigyeltem magamon, hogy amióta úgy elbántak velem, még sokkal jobban figyelek arra, hogyan jelenek meg olyan ember közelében, akinek számít a véleménye. Mintha a megtiport méltóságom segítene helyreállítani a csinos ruha, a hozzá illő körömlakk és a többi külsőség. Ha (magamhoz képest) szépnek érzem magam, attól jobb lesz a kedvem, többet mosolygok, szerintem még a fejem is magasabbra emelem. Nem is nagyon vagyok ellátva kifejezetten rockkoncertre való ruhákkal, meg aztán úgy voltam vele, hogy végülis mégis csak egy kerthelyiségről van szó, és egy meleg nyári estén miért ne viselhetnék egy szimpla nyári ruhát, így aztán felvettem a legcsinibb hófehér kis ruhámat, a kedvencemet, amit mégis elég ritkán hordok, különleges alkalmakkor. Hát... Abba nem gondoltam bele, hogy rockkoncertre az emberek leginkább fekete, de legalábbis sötét szerelésben mennek, rajtam kívül mégis volt még valaki (bét most nem számítom ide, mert neki elkotyogtam, hogy fehér ruhában megyek, ezért ő is fehér inget vett fel), aki fehér pólóban nyomta, Szúrós Szemű ♥

Megvártam bét a bejáratnál, hogy együtt menjünk be. Olyan nehéz ezt szavakba önteni... Odamentünk hozzájuk, ott ültek többen egy asztalnál. Kezet fogott bével, köszöntött engem is, én meg mint egy kis hülye szerelmes fruska, alig bírtam megszólalni, zavaromat csak fokozta a társaság megjegyzése, hogy "összeöltöztünk". Hellyel kínált minket, beszélgetni kezdtünk. Egy nem túl nagy asztal két egymásra merőleges oldalán ültünk, így láthattam a szemét, miközben beszélt hozzám... De jó volt:) Kérdeztem, hogy izgul-e a közelgő fellépés miatt; kérdezte, hogy vagyok, próbáltam értelmesen válaszolgatni, miközben belül majd szétrobbantam a feszültségtől. Az érzés, hogy mennyire vágyom őt, totál kiborított; nem tudtam hova tenni, nem tudtam kezelni, annyira váratlanul ért a felismerés. 

Igyekeztem tartani magam, hogy ne vegye rajtam észre mindezt, de nem tudom, sikerült-e, mert az arcom égett, a szívem zakatolt és kezem-lábam remegett. Aztán lehet, hogy meg is érezte a vergődésem, mert kis idő után, tőle szokatlan módon állt fel azzal, hogy elvonul kicsit egyedül hangolódni és rákészülni a fellépésre, amit bé szóvá is tett, mert szerinte nem szokása. Na, ettől a megjegyzésétől aztán kellőképpen mélyre is kerültem, mert hát menekülni kell előlem:( 

A koncert. Szóval tudod az van, hogy színpadon állva - ami nem sűrűn fordul elő, úgy félévente egyszer - teljesen más, mint az a fegyelmezett, hűvös és kimért férfi, amilyennek itt a virtuális térben és személyesen megismertem. Tele van szenvedéllyel, tűzzel, lendülettel! Kicsi színpad, elég kis méretű helyiség, ennek megfelelően nem voltunk túl messze egymástól. Megálltunk bével éppen középen, talán két-három méter választott el tőle, és csak néztem és néztem, gyönyörködtem benne, próbáltam raktározni minden pillanatot az emlékezetemben, hogy majd bármikor felidézhessem. Arra gondoltam közben, úristen, milyen jó érzés vágyni! Igazából majdhogynem lényegtelen is volt abban az egy órában, hogy egyébként beteljesülhet-e valaha. Maga az érzés csodálatos, amikor vágyod a másikat, aki ott áll előtted, és te vágyhatod egy órán keresztül, szívhatod magadba a lényét és lubickolhatsz a látványában, a hangjában. Leírhatatlan, nem akartam, hogy vége legyen. 

Koncert után leültünk bével egy félreeső asztalhoz, majd odajött hozzánk beszélgetni ő is. Fáradtnak tűnt, nagyon fáradtnak. Bé arról próbálta győzködni, hogy menjen le hozzá a a nyaralóba következő hétvégén, a kedvenc zenekara koncertje lesz úgyis nem messze tőle, bulizhatnának végre. Biztatta, hogy éljen, élvezze az életet, amire ő olyan fáradtan és lemondóan sóhajtott fel, hogy "úgy gondolod?" Lelkesen bólogattam én is, szerettem volna felpattani, odalépni hozzá, és forrón átölelni, hogy "igen, éljél, mert hiszen az élet szép, és kérlek bánj a lemondásokkal mértékkel, mert a túl sok lemondás gyűlöletes ketreccé tudja változtatni azt, ami pedig boldoggá tenni és kiteljesíteni lenne hivatott!" - de persze viselkedtem és megtartottam magamnak.* Mikor bé magunkra hagyott minket, mi beszélgettünk tovább, ami részemről kb. azt jelentette, hogy igyekeztem palástolni a rám tört vágyat, na és akkor kezdett már nem jól esni, hanem inkább fájni, hogy nem engedhetek neki utat:( Kedves Olvasó! Voltál már úgy, hogy miközben valakivel beszélgetni próbáltál fesztelenül, gondolatban a nadrágját gombolgattad, aztán kínkeservvel  igyekeztél a figyelmedet visszaterelni arra, amit mond neked? Katasztrófa. Annyira fájt az egész, hogy azt éreztem, legszívesebben elfutnék, ki az éjszakába, el tőle, meg az érzéseimtől, meg úgy az egésztől...   Kínszenvedés volt, hogy nem érinthetem, nem simogathathatom, nem csókolhatom, nem érint, nem simogat, nem csókol, nem ölel át engem, amit kíván pedig minden porcikám. Próbáltam értelmezni a jelzéseit, hátha abból majd megértem, mi megy végbe benne (ha egyáltalán valami), és leginkább küzdelmet és belső harcot véltem felfedezni rajta, de féltem, hogy talán becsaptam magam és azt vetítettem ki rá, ami valójában csak bennem volt. 

Szerencsére kicsit elbúcsúzott, mert a barátai vártak rá; nem akarta, hogy ott maradjak egyedül, biztatott engem, hogy menjek bé után, de nem tudtam, hogy ő hol is van pontosan, és azt igértem neki, hogy visszavárom az asztalunknál, így megnyugtattam, hogy menjen csak, jó itt nekem, nem rossz egyedül üldögélni. Azzal ment el, hogy hamarosan visszajön, és nekem tényleg nem volt rossz érzésem attól, hogy ott maradtam. Úgy voltam vele, hogy legalább rendet tehetek az érzéseim kuszaságában. 

Gondoltam én. Nem is volt probléma jó pár percig, amikor viszont felcsendült egy szám a lejátszóban, és eszembe juttatott valakit, akire pedig egész este nem gondoltam... A szám hallatán  viszont rám tört valami végtelen hiányérzet, ami megbillentett megintcsak. Elővettem a telefonom, megnyitottam a gmailt, és elkezdtem pötyögni egy levelet, amiben annyi állt volna mindössze, hogy "hiányzol nekem, bárcsak itt lennél te is". 

Aztán történt valami. Felnéztem a telefonból. A távolban ott állt Szúrós Szemű, beszélgetett éppen valakivel. Egy pillanatra odanézett, én pedig kidobtam a félig kész levelet és eltettem a telefonom. Na és ez az egész így már megint kiborított, mert micsoda hülyeség már, hogy vágyom Szúrós Szeműt, aztán mikor odébb megy 15 métert, nekem egy számról már rögtön a volt barátom jut eszembe, de elég, ha ő csak rámnéz, a múlt a Múlt homályába vész.

Mikor hazaindultunk, legszívesebben megkértem volna, hogy ne menjünk még. Búcsúzás után tehetetlenül néztem a távolból, ahogyan beül a taxiba, miközben belül ordított egy hang, hogy "maradj velem; szeretkezzünk a  holdfénynél, akkor is, ha  utána  belehalunk, hogy vége kell legyen!" Dühös voltam magamra, hogy nem tudom ezt kezelni, annyira fájt az egész helyzet, hogy majd belepusztultam:(  

Akkor még nem volt egyértelmű számomra, miért viselt meg annyira az, ami akkor végbement bennem. Pár nappal később vált világossá, mi adja Szúrós Szemű erejét, miért olyan nehéz elválni tőle és miért is hiányzik mindig annyira, amikor sokáig nem talákozunk. 

Amikor vele vagyok, akkor nem hiányzik a volt barátom. Igazából olyankor nem hiányzik senki sem, és én olyan régen éreztem ezt...