Pénteken koncerten voltam; nagyon szép este volt, olyan lebegős, mintha egy másik dimenzióba léptem volna át, bár lélekben elég felkavaró is egyben. Hosszan beszélgettünk Szúrós Szeművel; miután kijöttünk és elbúcsúztunk, kissé már eltávolodva tőle leültem az út patkára és csak sírtam keservesen. A rockerbarátom leült mellém, próbált vigasztalni, de tisztában volt vele, hogy túl sok mindent nem tud ő kezdeni ezzel, főleg úgy nem, hogy igazából én sem tudtam még, mi a bajom. Igyekezett pedig: némileg spiccesen, minden arra járó csajszitól megkérdezte, nem tudják-e véletlenül, hogy kell megvigasztalni egy síró lánykát?! Kisimította a hajam az arcomból és letörölte a könnyem, de mindig jött az utánpótlás. Aztán emlékszem még arra is, hogy odajött hozzánk egy kissrác; telefont kért kölcsön tőlünk egy hívás erejéig, aztán mikor elintézte, letelepedett mellénk egy kicsit. Egy autó majdnem el is ütött minket, olyan közel húzott el mellettünk; de nem számított ez sem. Édesek voltak, ahogyan ott ketten megvitatták, vajon miért sírok, és mi is lenne a megoldása a dolognak. Ezen a ponton mosolyogni támadt kedvem a könnyeim között, mert hiszen az életben nem ennyire egyszerűek a dolgok, mint így romantikusan elgondolva. Elköszönve tőlünk, az ismeretlen fiú adott egy vigasztaló puszit a homlokomra, aztán eltűnt az éjszakában. A jóbarátom kérlelt, hogy aludjak nála, ne induljak így haza, de persze én megmakacsoltam magam, mert semmi mást nem szerettem volna, mint egyedül lenni és hazaérni végre az ágyamba, hogy másnap mehessek banditához hétvégére. Sose próbálj meg jobb belátásra bírni egy nőt, aki magát megmakacsolva ül az út szélén és itatja az egereket - ez lehetett az este tanulsága bé számára, aki végül megértette, hogy most azzal segít, ha békén hagy. A lelkemre kötötte azért, hogy hívjak egy taxit, ami kivisz a délibe, és szerintem valahol a távolban meg is várta, hogy az pár perc múlva tényleg megtörténjen, mert amint beültem az autóba, már csörgött is a telefonom, hogy ugye nem indultam el gyalog?! Majdnem egy óra volt, én pedig nem akartam a déliben lézengeni egy szál magamban, így aztán az Oktogonhoz kértem a fuvart, ahol beültem a mekibe kávézni. Rengetegen voltak, jókedvű bulizó fiatalok, romantikázó párok, éjszakai várost néző turisták... Elmerülve a gondolataimban, nézegettem az embereket és próbáltam kikutyulni magam abból az érzelmi katyvaszból, ami felborított engem.**** Valamikor negyed négy lehetett, amikor úgy gondoltam, hogy elindulok most már, de megint csak olyan szép volt a város, tele emberekkel, hogy leginkább csak sétálni volt kedvem, így a Duna felé vettem az irányt a körúton. Nem voltam egyedül, az utcákon olyan sokan voltak, mint egy csendesebb hétvégi délután, nem értem, nem is értem, ki tud aludni ilyenkor. A Széchenyi István téren már azért picit összerándult a gyomrom, jó ötlet-e továbbmenni gyalog, de kellőképpen önfejű vagyok ahhoz, hogy persze nem futamodtam meg. A Lánchíd pesti hídfőjénél utolért két fiatalember. Megkérdezték tőlem, felajánlhatják-e a védelmi szolgálataikat, ha már láthatóan egy irányba visz az utunk:) Öcsém korabeli két egyetemista, az egyik Amerikában jár iskolába valami kosaras ösztöndíjjal, a másik szintén profi kosárlabdázó itthon. Nagyon jót beszélgettünk, tök jó fejek voltak, meg is nevettettek! Érdekes dolog ez Kedves Olvasó, mert jöhetett volna két rosszindulatú alak is, de nem... Inkább olyanokat küldött a Jóisten, akik vigyáznak rám, és amikor erre gondolok, megint csak arra jutok, hogy valahol valaki mégis csak Van, aki óvja lépteinket, vagy csak arról van szó, hogy a vonzás törvénye működött azon az éjszakán?! A Krisztina téren váltunk el; az első járatot persze lekéstem, így kiérve kb. fél órát még szendereghettem a vonaton, míg végül elindult haza velem. A forró fürdő után szerettem volna aludni egy kicsit, ami persze nem ment, így kis nyűglődés és egy megváltó kávé után feladtam, összepakoltam és elindultam vissza Pestre, a Népligetből pedig anyáékhoz. Vártak már, délutánra vendégeket is hívtunk megünnepelni bandita szülinapját. Az volt a kérése, hogy együtt fújjuk el a tortán a gyertyákat. Megölelgettem, ő pedig csak mesélt és mesélt, merre jártak, mit csináltak az elmúlt másfél hétben. Arra még emlékszem, hogy este úgy fél hét körül megkérdezte, alhat-e a keresztapjáéknál az unokatesókkal... Másnap reggel hatkor nyitottam ki legközelebb a szemem.

Békés, pihenős, családos, strandolós hétvége következett ezután.