Berkesit sokan nem szeretik, az ávós? múltja miatt sok rettentően becsmérlő kommentet olvastam róla a neten. Nem tudom, mi igaz belőle, én csak azt tudom, hogy íróként éppen olyan kedves számomra, mint Szilvási Lajos, leginkább azért, mert ő is olyan "életszagúan" írt.

Ez a családregény valamikor a háború előtti években kezdődik, amikor az egyetemista fiatal lány, Matild Debrecenben megismerkedik Zoltánnal, a birkózóval. A fiú azonnal beleszeret, Matild viszont "csak" szereti. Nem érzi iránta azt az elementáris vonzalmat, ami ahhoz lenne szükséges, hogy mint férfi és nő együtt tudjanak lenni, aminek az egyik oka az, hogy Zoltán nem izgatja fel az agysejtjeit. Aztán egy napon Zoltán bemutatja Matildnak a testvérét, Istvánt, aki teljesen más természetű férfi. Erőt sugárzó, határozott mérnökember... Kitalálhatod, Kedves Olvasó, hogy ő az a férfi, aki a Nőt is meghódítja. Zoltán legnagyobb megdöbbenésére össze is házasodnak. Matild történelmet fog tanítani egy budapesti középiskolában, István katonatiszt lesz a háborúban, Zoltán az ellenállók oldalán harcol és ilyenként a két testvér egymással szembe kerül. Matild hisz az "ügyben", támogatja a férjét, gyermekük is születik, egyformán félti Zoltánt és Istvánt, miközben persze túl kéne élniük a háborút a babával nekik is. Zoltán az ellenállókkal eltorlaszolja magát egy iskolában; Matild a cselédlányt küldi el hozzá értesíteni arról, hogy a hadsereg ellenük készül. Zoltán az ablakból végignézni, ahogyan István kiadja a tűzparancsot; kezében a fegyver, lelőhetné, de nem bírja megtenni. Rájuk robbantják az épületet, amit ugyan túlél, de örök életére tolószékbe kényszerül. 

István eltűnik, halottnak hiszi mindenki. Matild kitart, a háború megkeményítette, már Zoltánt is ő gondozza. Feleségül megy egy jóravaló férfihoz, hogy a kisfiának ne kelljen apa nélkül felnőni, miközben végig csak Istvánt szereti. Sokszor próbálják meghurcolni férje bűnei miatt, amit ő nem igen akar elhinni, Zoltánt is hazugsággal vádolja. 

A regényben nyomon követhetjük a háború utáni éveken és ötvenhaton keresztül a szocializmus építését; szerintem nagyszerűen szemlélteti az író azokat a lelki tusákat, kétségeket, ellentmondásokat, amik között akkoriban sokan vergődhettek. Matild történelemtanárként és egy háborús bűnös özvegyeként, Zoltán a háború áldozataként, a fiatal Isti forrófejű, romantikus építészként... Érdekes lesz az a fonal is, ahogyan Isti próbálja megtalálni helyét a világban, próbál a múlt terhétől szabadulni, a rendszert megérteni, keveredik bele egy se veled, se nélküled kapcsolatba Zoltán nevelt lányával, Eszterrel, miközben azért fogyasztja a szeretőket is rendesen. Zoltán elmondja neki egyszer, hogy a testvére adta ki a tűzparancsot, ami megnyomorította, és onnantól, hogy értesül az apukája életben létéről, már csak azt szeretné tudni, hogy mindez igaz-e és tudta-e, hogy a testvére is bent van az iskolában. A könyv végén ott állnak egymással szemben apa és fia, és nem csak egyszerűen az derül ki, hogy bizony István tette, de még az is kiderül, hogy nincs benne szemernyi megbánás sem. Ő a hazaárulót látta akkor Zoltánban, nem a testvérét. 

Szerettem ezt a könyvet, leginkább azért, ahogyan Matild kitartott István mellett és még akkor sem szűnt meg szeretni őt, amikor már halottnak hitte, és mindent hátrahagyva ment utána Németországba, hogy mellette legyen élete utolsó napjaiban. A szemellenző az ő szeméről is lehullt a férje vallomása pillanatában, már tudta, hogy nem az az ember, akibe ő beleszeretett, mégis mellette maradt... Emberségből.