Nem szerettem volna, ha kedden fáradtan, nyúzottan indítottuk volna a hetet, meg aztán tudjon egy kicsit anyuci is pihenni ma, ezért tegnap este mégis csak hazajöttünk. 

Szombaton befutottak a tesóm gyerekei, mert ő egy hétre Erdélybe utazott a barátjával, a sógorom pedig szintén csajozni akart hétvégén. Az öcsémmel foglaltattunk asztalt a közeli csárdában, hogy anyának ne kelljen a fél napot a konyhában tölteni, ha már egyszer mást sem tűr meg benne. Apa persze kihúzta magát, inkább kiment a tanyára permetezni, mint sem a családjával ebédeljen szombaton. No komment. Sajnálom anyucit ilyenkor nagyon, illetve sokszor vagyok rá nagyon mérges, mert vergődik benne úgy, hogy közben változtatni semmilyen fronton nem hajlandó. Még a saját hozzáállásán sem, hogy legalább ha már a körülményeken nem tud változtatni, a saját életminőségét javítaná. Ott volt körülötte a három unokája, két felnőtt gyereke, élvezhette volna a napfényt, a finom kaját, a jó társaságot, de ő helyette azon kesergett, hogy "apátok nincs itt, és én nélküle nem tudom jól érezni magam". Pff... A hatvan évest megváltoztatni már nyilván nem lehet, mindig csak arra jutok, akárhányszor hazamegyek, hogy egyre rosszabb a helyzet, egyre jobban idegenedik el mindenkitől, de anyucinak nincs megtiltva, hogy élvezze az életet, mégis megtiltja saját magának... Emlékei szerint már vagy 5 éve nem szexeltek, úristen. Mindegy. 

Délután a gyerekek a közeli játszótér és az udvar között ingázva bandáztak, én pedig kifeküdtem a kertbe egy pokrócra olvasni, miközben a figyelmem közben újra és újra az égre tévedt, ahol a felhők úsztak a széllel. Azt szoktam játszani, hogy elmerengek azon, mi jut eszembe róluk, mit formáznak meg a felhőpamacsok... Jó móka, nem tudom megunni. El is szundítottam kicsit, de mély alvás nem tudott lenni belőle. A kiscsaj időről időre az én hátamon akart lovagolni, mert ő a cirkuszhercegnő, én pedig a pónilova neki...:). Jó. 

Anyukám szerette volna megfejteni azt a rejtvényt, hogy ha a kaput ki is lehet nyitni, miért jobb átmászni rajta és közben fennakadni. Elmondtam neki, hogy én erről hitelesen nem tudok nyilatkozni, mivel a minap ebédidőben jóbarátom G-vel mi is felmásztunk az egyik óvárosi ház kerítésére, hogy onnan beláthassunk az út túloldalán lévő romos ház kertjébe megtudni, hogy most akkor lebontják a házat, vagy felújítják?! Ezek után nem kérdezett többet. 

Tegnap eljegyzésre voltunk hivatalosak, az unokahúgom megy férjez az ősszel. Igazából szívből vele ürülni nem tudtam, kábé úgy éreztem magam, mint aki nyilvánvalóan vesztes csatába induló hadvezérekkel üli meg az utolsó vacsorát. Két nagy gyerek, akik egymásban menekülési útvonalat látnak. Nem egymásba szerelmesek, hanem a család illúziójába, és sehogy sem akarják a lila ködtől észrevenni, hogy ebből majd  egy "én jobbra, te balra és este találkozunk a tévé előtt" - kapcsolat lesz, vagyis marad, mert hiszen már most  is így élnek. Drukkolok neki, hogy ne legyen igazam, csak nehéz úgy drukkolni, amikor már az eljegyzési partin úgy beszélnek egymással, hogy attól a gyomrom forog. 

Olyan jó volt hazajönni, belépni kis világom ajtaján, beleszagolni a levegőbe, ami friss volt és tiszta, mert az ablakot nyitva felejtettem elindulás előtt...