...írta William, és jutott eszembe ma délután, mikor kb. másfél év óta először beültem a volán mögé egy hosszabb útra. 

A balesetben az autóm gazdasági totálkáros lett, mivel pedig nem volt pénzem megcsináltatni, törötten vették meg tőlem. Azóta egyszer mertem volán mögé ülni, amikor anyukám autóját vittem ki a falu széli autómosóba. Annyira szorongtam a vezetéstől, hogy - bár van vezetői engedélyem a céges autókra - inkább sofőrt kértem akkor is, ha tárgyalni mentem; motorozni is csak egyszer voltam tavaly nyáron, de akkor sem mertem kimenni a forgalomba, hiába biztatott a volt oktatóm.

Ma délután úgy éreztem, hogy itt lenne az ideje szembenézni ezzel a félelemmel, és megpróbálni leküzdeni valahogyan, ha másként nem, hát kis lépésekben. A tesóm az autóját itthon hagyta, így hát azzal indultunk be a városba cipőt venni Banditának. Úgy voltam vele, hogy nagy baj nem érhet, hiszen lévén szombat délután, alig lesz forgalom, a város is elég kihalt már...

El kell mondjam, hogy szabályos halálfélelmem volt, mikor beültem a volán mögé, kezem lábam remegett, főleg mikor azon a kereszteződésen kellett átmenni, ahol a baleset történt. Szerencsére nem jött mögöttem senki, így nem akadályoztam a forgalmat azzal, hogy ott álltam a stop tábla vonalánál végtelennek tűnő percekig és próbáltam legyűrni a rettegést, hogy át merjek indulni rajta. Bevillant újra  az egész, filmként pergett le a szemem előtt újra és újra; nagyon kellett koncentrálnom ahhoz, hogy az akkor belémcsapódó fehér autót most ne lássam a kanyarban; hogy tényleg meg tudjam állapítani, hogy szabad-e az átjárás, vagy jön valami jobbról. Bezzeg Bandita nem tipródott! "Nézd anya, ebben a kereszteződésben törtük össze magunkat, emlékszel?!" - kiáltott fel, én meg persze alig tudtam kinyögni sírás nélkül, hogy "Emlékszem, hogy ne emlékeznék...:("

Egészen jól ment minden; ahogy hagytam magam mögött a kilométereket, a szorongásom érezhetően oldódott fel. Sokat elmond talán azért, hogy 75 km/h fölé nem mertem engedni a sebességet; egyszer mutatott az óra 80-at, de nekem már az is olyan gyorsnak tűnt, így inkább visszavettem a lábam a pedálról. Mikor megelőzött egy-egy autó,  és amikor vasúti átjárón kellett áthajtani, igencsak összerezzentem, és mikor visszafelé a főúton jöttem (mert azért csak rákényszerítettem magam, pedig ez még nem volt betervezve mára), egy-egy szembe jövő kamion látványától is megszaladt a pulzusom rendesen. 

Na de hazaérve - azon felül, hogy olyan nagy megkönnyebbülés volt épségben kiszállni az autóból - jött egy másik érzés is, még pedig az örömérzés, mert ANNYIRA JÓ VOLT MEGINT AUTÓT VEZETNI!