Olyan sok írnivalóm lenne, hogy zsong a fejem a gondolatoktól, attól a sok mindentől, ami foglalkoztat; még a héten történtekről is alig írtam, leszámítva a koncertet, de még azzal kapcsolatban sem adtam ki magamból mindent:) Mi lesz így a dokumentálással?! 

Most hétvége van, végre lenne jobban időm, energiám pótolni az elmaradásokat, erre mit csinálok? Filmet nézek, amivel még nem is lenne baj; a baj az, hogy ezzel most még egy dolog lett, amivel kapcsolatban írnivalóm akadt. Mert hogy lefikázták annyian, amin én úgy kiakadtam. Most lett vége egyébként nemrég, és engem annyira felkavart, hogy kíváncsi voltam: mások hogy vannak ezzel; ezért kerestem rá a véleményekre. Te láttad már?

Egyébiránt az van, hogy mikor letöltés előtt elolvastam, miről szól, nem számítottam másra, mint egy szimpla bosszú-filmre, amiből 12 egy tucat. Gondoltam, jó lesz ez nekem, jó kis véres gyilkosságos: semmi szex, semmi romantika, zero hüppögés akkor:) Aztán miközben néztem, számomra mégis más lett, mint más bosszú-filmek, éppen azoktól a mellékszálaktól, amiket mások szerint tök feleslegesen raktak bele. Mert hogy ott van az emberi tényező, a gonosz másik arca. A szánalmas drogos zsarunak  a családja, az unatkozó bérgyilkosnak a szerelme. Azok az emberek, akikért változtatni akarnak a mostani életükön, mert olyasmit mutattak számukra, amiért érdemes. (Jut eszembe: ne felejtsem el, hogy még az akaratról is írnom kell egyszer.) 

Aztán felkavart az a rész is, amikor a faszi listáján a pap következett: neki végül mégis meghagyta az életét, miután meg kellett győződnie arról, hogy ő már nem ugyanaz az ember, aki 10 éve a testvére megölésének részese volt. Ez tökéletesen megfelel annak, amit a haragos-könyvemben a másikról alkotott kép kényszerű kiigazításaként emleget a szerző; olyasmiként, ami segít a látásmódunkat a haragunkból a szívünkbe visszahelyezni, ami által pedig majd felébredhet bennünk a másik iránti empátia.

Megragadott továbbá nagyon egy mondat is (éppen az egyik mellékszálban hangzott el egyébként), ami kb. úgy szólt:

A pokol nem tűz és ördögök; nem az, amit gyerekkorunkban tanultunk. Mi magunk építjük a magunk poklát még életünkben, ahányszor fájdalmat okozunk, ahányszor szenvedést okozunk.

...és valahogyan végig érezhető volt a főszereplőn, hogy a lelke mélyén ő maga is pontosan tudja, hogy amit csinál, azt nem kellene csinálnia, egészen egyszerűen azért, mert nem lesz jobb neki tőle. 

Szerettem ennek a filmnek a képi világát is, meg azt is, amilyen hirtelen váltások voltak a jelenetek között, szóval nekem bejött. 

A végén pedig az a csavar.. hát én bizony erre nem számítottam, de ennek talán csak a holdviola létem az oka. Bárki számára logikus lehet és utólag már én is vágtam:)