Elmondom, mi a baj. Az a baj, hogy - bár alapvetően nem vagyok amolyan tárgyakhoz ragaszkodós fajta - bizonyos tárgyaktól valamiért mégis nehezen válok meg, de hogy éppen mitől és miért, abban általában semmi logika nincsen (a kivülálló számára). 

Így volt ez azzal a fekete télikabáttal is, amit akkor ősszel vásároltam, ami az első babás őszöm volt, mert hogy Bandita előtte nyáron született. A Street One-ban vettem (akkoriban nagyon sokért) 22 000 Ft-ért, mert azokban az időkben még megtehettem, hogy tőlük legyen télikabátom (is). Na jó, nem mindent vettem náluk, de azokat a darabokat, amiknek "jónak" kell lenni, azokat általában ott szereztem be. Onnan van az a szoknyám is, amiben a Kopaszi-gáton fotózkodtam (főszabály szerint egyébként tárgyalni járok benne, csak néha meghülyülök, és inkább elviszem magammal a "Dunába áztatni a lábam", hogy világot látott szoknya legyen). Aztán van még egy majdnem tök ugyanolyan, de mégsem pont olyan fehérben (ami nyáron-hordós, és überszexisnek érzem magam benne, amikor felhúzom piros körömcipővel és piros felsővel), aztán van tőlük egy koptatott fekete A-vonalú farmerszoknyám, amit télen vastag harisnyával és csizmával, nyáron meg harisnya nélkül, csak úgy lightosan viselek szandállal, flipizével és télen-nyáron imádom. Említenem kell még a hajszálcsíkos (kockás?) térdnadrágom is, amit leginkább fekete neccharisnyával és magassarkú cipővel szoktam viselni a kolléganők bosszantására:). Ők azok a darabok, amik kortalanok, és rajtam kívül (aki tudja, milyen régiek már) senki nem gondolná, hogy nem újak, olyan jól bírják a gyűrődést. Aztán van egy farmerom, amit új korában még bárhova hordtam, mostanság már csak motorozni veszek fel olykor-olykor, mert már lerohad rólam, olyan régi... A popsimon már el is feslett az anyag keresztben, úgy megkopott, de én egyszerűen nem_bírok_megválni_tőle. 

Mindegyikük tök régi darab egyébként a felsoroltakból: 6 évnél egyik sem fiatalabb, és anno egyikük sem volt 10ezer alatt, szóval letűnt szép idők emlékei. (Oké, mert tényleg anyagi romlásba döntött, mikor Bandita apukájával külön mentünk, csak tudod az van, hogy muszáj volt szakítanom vele akkor is, mert ha együtt maradtunk volna anyagi megfontolásból úgy, hogy a szívem elvágyódik, akkor én most annak érezném magam, aminek így nem, és tök jó érzés, hogy nem kell magam annak érezni, aminek különben érezném, de ez majd egyszer egy másik bejegyzés témája lesz egyszer; a lényeg az, hogy azt választottam, hogy inkább ne legyen soha többet Street One-os ruhám). 

Na.. Szóval ott tartottam, hogy volt egy ezer éves imádott télikabátom, amit már legalább 3 éve le akartam cserélni, mert túl rövid, inkább nadrágos fazon volt, én viszont mostanában mániás szoknyában járós vagyok, és így mindig vagy befagyott a popsim, vagy duzzogva nadrágot vettem fel reggel. Meg aztán a sok év az sok év, olyan viseltesen nézett ki már szegény, leginkább azért, mert én még a télikabátot is kimosom kényszeresen 2-3 hetente, mert "ki kell és kész". Igazán hősiesen tűrte a kiképzést, de tavasszal úgy döntöttem, most már tényleg megválok tőle, mert az a baj ezekkel a dédelgetett dolgokkal, hogy amíg megvan, addig nem lesz másik; addig nem veszek helyette másikat, amíg őt hordom. Így történhetett meg, hogy a tavasszal összeszorított foggal bevittem a Máltaiaknak. 

Aztán múlt héten megszegtem a fogadalmam (hogy Street One-be nem megyünk be kabátot nézni), mert persze csak nem bírtam ki, és bementem, mert persze, hogy útba esnek jövet, menet...

Belépve pedig megláttam őt, és szerelembe estem vele♥

Különösen az tetszik benne, hogy öv nélkül is követi a testem vonalát, mert derékben karcsúsított. Nem lóg össze-vissza rajtam, mint tehénem a gatya, de nem is kellene mindig igazgatni, meg ki be kötögetni, csatolgatni, amitől - mint a legtöbb túl körülményes és macerás öltözéktől - megőrülök egyszerűen. 

Csak hát nekem most sem lesz 25ezer forintnál többem télikabátra (na jó, őszintén szólva jelen állás szerint semennyim sincs, de percek-órák-napok kérdése, és ez változik elvileg), és úgy látom, hogy a Street One ezt nem tudja, hiszen ezt a gyönyörűséges kabátot harminchétezer-ötszáz forintért adná nekem.

(Egyébiránt ezen a ponton felmerült bennem a következő: vagy az van, hogy az én fizetésem reálértéke csökkent marha sokat az elmúlt években akkor, vagy a kereskedők drágultak irreális mértékben, de aztán rájöttem, hogy szerintem előbbi. Mindegy, ezt a mélyenszántó kérdést nem én fogom megválaszolni; a lényeg az, hogy a 25 az nem 37.)

Aztán egyik nap betévedtem az Amnesiába is, szigorúan csak nézelődni persze, amit ők provokáltak ki, mert útba esnek jövet, menet... 

Belépve pedig megláttam őt, és szerelembe estem vele♥

Nem, nem  a lánnyal. Bár ő is nagyon csinos, most inkább azt nézzük, ami rajta van. 

Képzeld el, hogy rajtam majdnem így állt: mintha rám öntötték volna.

Nem is túl rövid, de nem is túl hosszú, nem is túl bő, de nem is kényelmetlenül szűk viselni, és az anyaga neki is olyan finom, olyan puha, olyan meleg, olyan szép, olyan olyan olyan. 

De úgy tűnik, hogy az Amnesia sem tudja, hogy nekem most sem lesz 25ezer forintnál többem télikabátra, és ezt a gyönyörűséges kabátot harminchatezer-kilencszázkilencven forintért adná nekem.

Azért nem adtam ám fel, mert olyan nem lehet, hogy nincs megfizethető áron nekem való, így betévedtem a C&A-ba, ahol találtam őt: 

Bár ez a modell is nagyon csinos, most megint nem őt nézzük, hanem a kabátot. 

Tök jól áll, meg minden, az ára is a lélektani határ alatt marad (épphogy), de tudod az van, hogy vele le kellene mondanom a sötétkék mintás és nem mintás harisnyámról, a lila harisnyámról, a ciklámen színű harosnyámról, éééééééééééééééés a ciklámen színű rövidnadrágomról, amit télen fekete felsővel és harisnyával és magas sarkú fekete csizmával hordok és ha az utcasarokra kiállnék így, tök sokat kereshetnék az egy munkábamenet alatt hallott dudálások és elismerő füttyögések számából ítélve. 

Na és tudod kedves olvasó, utóbbiról főleg nem mondhatok le, mert annyira jót tudok mulatni minden alkalommal, hogy az emberek a ruha alapján ítélnek, és pl. a rosszindulatú banya kolléganőim végigmérve engem mindig megkérdezik, hova megyek, magukban pedig azt gondolják (sajnos már visszajutott hozzám is, mert hangosan gondolkodtak), hogy valami könnyen kapható nőcske vagyok, miközben én meg tudom, amit tudok, ők meg pukkadjanak meg. 

Ugye megérted, hogy egyszerűen nem_vehetem_meg_ezt_a kabátot, ha egyszer ilyen nagy áldozatot kellene hoznom érte? 

Akkor ezt meg is beszéltük. 

Egyébként is találtam rajta két helyen egy kis hibát a varrásban: ahol egyenesen kellett volna mennie, ott egy kicsit kacskaringósan halad pár centi hosszan; felvéve pedig tökre idegesített azzal bajlódni, hogy megigazgassam a derekamon az övet, aminek semmi tartása nincsen, ezért tekeredik össze-vissza. Őt percig volt rajtam, és máris utáltam. Nem kell. 

Látod ezt? A barátnőm szerint tök jól áll ez is (szintén C&A), az ára is elfogadható lenne, DE legalább annyira baj, hogy fehér, mint amennyira bajom lett hirtelem, ha egy kabát fekete. 

Az öve gumiból van; olyan gumiból, amiről nekem a szocializmus jut eszembe (ne kérdezd miért, nem tudom).

Végül de nem utolsósorban: attól az alul összehúzástól tükörbe nézve egy teleszart búvárruha képe villant be.

Aztán betévedtem még a Budmil boltba is, ahol találkoztam vele:

Azóta nem kizárt, hogy ő lesz az én kompromisszumom♥.

Élőben nem ilyen krémszínű, hanem inkább olyan szürkés beütésű barnás, mint az Amnesia.

A hossza még éppen jó (értsd: hosszú, de nem túl hosszú azért), bár szerintem hosszabb az előbbieknél, ami viszont szerencsés abból a szempontból, hogy igazán nem fáznék benne munkába menni: súlyos minuszokban is óvna engem még a széltől is. 

Az öv nem tekeredik össze-vissza; ha már van, legalább nem idegesítő bajlódni vele. Nagyon szépen kiemeli a derekam, viszont nem is fulladok meg tőle. 

Az anyaga nagyon finom: látszik, hogy adtak a kivitelezésre, és nem fog kikészülni idegileg attól, hogy 2-3 hetente mosógépbe vágom, "mert azt kell és kész". 

Na jó. Kicsit idegesítenek azok a mellrészen lévő patentok: minek kellettek oda és miért kell úgy csillogniuk?! - nem értem. Másrészt viszont ettől a patentos megoldástól legalább kicsit sportosabb az összhatás, így fel tudnám húzni akkor is, ha éppen farmerhoz és bekancshoz van kedvem, mert éppen bal lábbal keltem ki az ágyból reggel, de annyira nem bal lábbal, hogy fekete kabátban is induljak el otthonról. Utóbbi esetre ugyanis tartom még a szintén legalább 10 éves fekete Nike-dzsekim, amit nem kapnak meg a Máltaiak szerintem sosem, mert egyszerűen nem. 

(Ne is javasold kommentben, hogy menjek még és nézzek még szét pár boltban, mert egészen pontosan ez az, amitől irtózok: keresni a megfelelőt boltról boltra. Én erre nem vagyok alkalmas. Nekem már ez a 4 bolt is éppen 3-mal több volt, mint kívánatos; tudjam, melyik az az üzlet, ahol biztosan megkapom azt, amit éppen keresek célirányosan, azt' jól van.)