10-es skálán mennyire ciki, hogy idén még nem érhetett hozzám férfi?

Úgy kezdődött, hogy bár a testem-lelkem még kívánta, agyban már elutasítottam, amihez szerencsére tudtam tartani magam, bár őszintén szólva majd bele pusztultam. Az újévi fogadalmam beváltásának első lépéseként beraktam archívba a közös privát képeinket arra az esetre, ha elfogna a vágyakozás utána és próbáltam barátként gondolni rá, nem nosztalgiázni a szép és meghitt pillanatokon. Már volt, hogy egy hét is eltelt, mire beszéltünk (ami nagy szó, hisz előtte minden nap jóformán), akkor is ő hívott, és már nem ömlengtem, nem panaszkodtam amiatt, hogy hiányzik, szóval szoktattam le róla magam. 

Talán emiatt is éreztem olyan mérhetetlenül igazságtalannak a szakítós levelét, ezért tudtam elolvasva rögtön, hogy "nem nekem" szólt, mert hogy a benne foglaltak köszönő viszonyban nem voltam a valósággal. Ezzel a "szex-szel manipuláltam" dologgal pedig végképp úgy kiakasztott, hogy legszívesebben felpofoztam volna, mert micsoda hülyeség már. Mindegy, nem részletezem, írtam már róla úgyis, a lényeg, hogy a történtek miatt olyan szintű undort váltott ki belőlem minden férfi és a legminimálisabb szexualitásnak a gondolata is, hogy az félelmetes. Még a romantikus filmeket is kerültem, nehogy szembejöjjön velem egy csókjelenet; csupa gyilkosságos filmet néztem, és a korábban izgatónak tartott lányos filmeket is letöröltem a gépemről mind egy szálig. Az ő fényképét sem néztem meg onnantól, hogy egyszer még tavasszal megnyitva a mappát összerándult a gyomrom a félelemmel vegyes fájdalomtól. Emlékszem, hogy mikor a nyáron próbaképpen megnéztem a Kedves Johnt, a szerelmeskedős jelenetnél úgy húztam a szemem elé a kezem ösztönösen, mint a kisgyerek az ijesztő résznél, hogy nehogy éjjel rosszat álmodjon. Tök gáz volt. 

Ehhez képest a múltkor már lázba hozott egy szexelős zene, és azóta is többször éreztem, főleg egy-egy szám hallatán, hogy talán ébred a vágy bennem... Aztán ez a discos eset...

Lehet, hogy gyógyulok!?