Hajfestés és gyantázás közben jönnek a legjobb gondolatok, de ma már iderögzíteni nem tudom őket a "bárcsak..." -érzés miatt, ami ma rámtört és úgy fejbekólintott, mi a ligeti kurvát a hajóhinta:) :(

Holnap szabi, a Doktornő okán. Volt azért előnye annak is, amíg volt autónk, mert ha tele volt a hócipőm, csak beültem a volán mögé , és "lementem a térképről". Szerettem azt is benne, hogy ha gondoltam egy nagyot, egy óra múlva már a budaörsi Ikeában lehettünk (kivéve, mikor elfelejtettem lemenni a nem tudom hol, helyette véletlen rákanyarodtam a nem tudom már, mire és majdnem Győrben kötöttem ki), esetleg fent a várban, vagy lent a Duna-parton. 

Mostanában már nem esik jól Budapestre menni, mert arról mindig csupa szép emlék jut eszembe, ami után viszont mindig sírás következik törvényszerűen. Ennek megfelelően, amint végzek a Doktornőnél, rögtön szaladok vissza a pályaudvarra és irány haza. Ez azért nem jó, mert a Főváros a szívem csücskében volt mindig is, holnap reggel viszont megint gombóccal a torkomban fogok felszállni a vonatra, és ezt utálom. 

Szerinted lehet olyat csinálni, hogy újabb szép emlékekkel felülírom a régieket, hogy ezáltal egy régről kedves helyhez - ahol így most fáj megfordulni - ne elsősorban a régmúlt szép, de már fájó emléke kössön? Vagy hiába minden, mert innentől fogva mindenkiből törvényszerűen múltidő lesz számomra előbb-utóbb, mert ez a sorsom, és a végén sehova se mehetek majd úgy, hogy ne legyen sírás belőle? Lehet, hogy erre csak az tud lenni az orvosság, hogy nem megyek többé vissza olyan helyre...?:( Talán ne is tegyem be a lábam többé Budapestre?

Na de őt hogy láthatnám akkor? :(