Ezért ide leírom, biztos ami biztos: ha még egyszer bárki ebben az életben bármiféle éles/hegyes szerszámmal közelít a "szentélyemhez", arra ráuszítom az azt őrző sárkányomat annak velem gyűlik meg a baja. 

Viszont. Olyan nagyon jó, hogy ilyen barátaim vannak. Az egyik fogta a kezem a műtét közben, a másik dokihoz vitt és átvállalta a héten határidős anyagaimat, hogy tudjak nyugton gyógyulni, a harmadiknak pedig első útja hozzám vezetett, mikor hazaért külföldről, bevásárolt nekem és megölelgetett/puszilgatott. Annyira hiányzott már, és ez megint akkor tudatosult bennem leginkább, mikor megint velem volt. Addig is hiányzott, amíg távol volt, de mikor ott állt az ajtómban, akkor tört fel belőlem úgy, de úgy a viszontlátás öröme:) Beszélgettünk egy jót, ettünk szőlőt, csináltunk szenyót, elfoglaltuk a "bácsik padját" lent a ház előtt, kóláztunk és tettünk egy kisebb nyáresti sétát is úgy mamásan komótosan. Szeretem van. 

De amit nem értek, és ami miatt viszont pipa vagyok, hogy miért beszél velem a kisfiam apukája máshogy, mint máskor (virágnyelven), mikor ott van az új felesége? Én ezt úgy utálom és olyan szarul esik:(