...ezt még mindig nem tudom, de azt megint tapasztalom, hogy gyorsabban gyógyul. 

Viszont. Van valami, amire mindig emlékezni fogok, ez pedig az, ahogyan a barátnőm mellettem állt végig a műtét alatt. 

Miénk volt a kecó: az apukája operált az egynapos sebészeten, ahol (is) praktizál. Éppen nem volt bent senki rajtunk és a műtősnőn kívül, így történhetett meg, hogy bejöhetett velem és foghatta a kezem. Már önmagában azzal meglepett, hogy megjelent, hisz megkérni nem mertem, de azt mondja, hallotta a teloban  a hangomon, hogy félek, ezért nem maradt otthon. Mikor megláttam, nem is tudtam szólni, csak öleltem, és onnantól fogva nem is engedtük el egymás kezét a műtő bejáratáig, ahol ő először stop táblát kapott. Aztán mégis csak beengedték és maradt végig velem. 

Ott feküdtem kábán, a magam világáról jóformán alig tudtam. Az első érzéstelenítő szuri fájdalmára már csak halványan emlékszem, de az örökre bevésődött a szívembe, ahogyan ő állt felettem, nézett rám, símogatta az arcom, beszélt hozzám és fogta a kezem. Amikor pedig  apukája végzett a varrással is, oda állt mögé, jól megnézett és biztosított róla, hogy nagyon szép kis varratot kaptam:)

Mikor Bandita született, apája velem volt, de az más volt, mert pár voltunk és "érdekelt" volt, ami persze nem kisebbíti a jelenléte értékét számomra, de a barátnőmtől ezt most az elfogadó szeretet olyan üzenete, amit nem küld csak úgy bárkinek az ember, és nem is kaphat meg bárkitől, azt hiszem. Igazi barátom, aki nem fordítana hátat nekem az első alkalommal, mikor az érdeke úgy kívánja. Szeretem.