Az van, hogy alapvetően nem viselem túl jól a hegedű-szót önmagában; nagyobb zenekarba csempészve, szépen simuljon bele a darabba, ha jóba akar lenni velem. Valamiért borzasztóan idegesít, szóval legyen számomra észrevétlen.

A kivétel arra való, hogy erősítse a szabályt, így aztán kivétel van ebben is: egy csárdában üldögélve, egy finom vacsi felett a cigányzenét elhallgatnám órákig. 

Na és akkor jött, látott és maga alá gyűrt engem ez a film. Első indulatból majdnem kikapcsoltam, aztán mégsem, és örülök, hogy nem tettem, mert megint gazdagabb lettem valamivel, ami nélkül meghalni jaj de kár lenne. Azóta pedig már megnéztem többször is. Elindítottam olyankor, mikor boldog voltam, nehogy elfelejtsem, hogy boldognak lenni nem lehet belső munka nélkül; aztán megnéztem már úgy is, hogy a béka feneke alatt voltam, hogy azt jutassa eszembe: vár még valahol egy magányos stég a természet lágy ölén, amin végig kell sétálnom meztelenül, miközben a felkelő nap sugara simogatja a mellem. 

Azóta bármilyen stégen állok bárhol, először azt nézem meg, alkalmas-e meztelenül sétálós nagyjelenetre:)