Úgy két hete lehetett, hogy reggel, a munkába tartva feltört belőlem az elmúlt hónapok feszültsége. Álltam a városban a piros lámpánál, kikapcsoltam a "robotpilóta üzemmódot" és kicsit hagytam, hogy hasson rám az, ami körülvesz. Először örömöt és megkönnyebbülést éreztem, milyen jó, hogy ilyen sok az autó, az utcákon ismét emberek. Jókedvűen indultam tovább, amikor zöldre váltott a lámpa, arra gondoltam, milyen klassz már, hogy együtt hömpölyöghetek a forgalommal, végre egy tisztes reggeli csúcs! 

Aztán mikor felhajtottam a négy sávos útra, bevillant egy kép március végéről, amint kezemben az ebédemmel átsétálok a szinte teljesen kihalt Váci utcán és az üres Vörösmarty téren. Aznap még a nap sem bújt elő, szomorú, szürke volt minden. A következő pillanatban elkezdett rázni a zokogás. Nagyon féltem, nagyon fáradt voltam, elhagyatottnak, magányosnak, tanácstalannak éreztem magam, úgy éreztem, talán jó lenne valakivel beszélni, hátha segítene megnyugodni. Az első gondolatom az anyukám volt, hát tárcsáztam őt, alkalmas-e. 

Mondjad, de gyorsan, mert most léptem be a boltba, apádnak papucsot venni a kórházba.

Természetesen pillanatok alatt átkapcsoltam alkalmazkodó kisgyerek üzemmódba, még a könnyem is letöröltem és kihúztam magam, "bocs, majd beszélünk akkor később, intézd csak!" - és gyorsan elbúcsúztam. Hívjuk fel G-t, hátha nem merült még bele a munkába. Éppen ráért, persze nem zavarom, mi újság van? Elmondtam, mi történt, persze sírva. Hogy nagyon féltem, nem tudtam, mi lesz velünk, hogyan tovább, Bandita otthon, de én nem mehetek home office-ba, a munkában az emberekkel is törődni kell, a kisgyerekesek tudjanak a gyerekkel is foglalkozni, de oldjam meg, hogy közben minden kész legyen, nem lehetek beteg, nem lehetek beteg, csinálni kell.... 10-12 órákat dolgozom hetek, hónapok óta, ki vagyok merülve, egyedül érzem magam, annyira rossz volt, én eddig nem engedtem meg magamnak, hogy ilyen rossz legyen, most meg rám zúdult az egész.

Banditának jól megy a suli? 

...és akkor megint szépen letöröltem könnyeimet, abbahagytam a szipogást, összeszedtem magam, és a következő percekben fegyelmezett anyukaként beszélgettem a gyerekekről kihangosítva. Tovább nem próbálkoztam, inkább elvittem az esti terápiába az élményt, és az azt követő párbeszédeket.

Végiggondoltam, mire lett volna szükségem, mi segített volna.

Jó, akkor most szépen keressünk egy olyan helyet, ahol meg tudsz állni. Megvagyunk, jól van. Akkor most állítsd le a motort, szállj ki az autóból, vegyél néhány jó nagy levegőt, fújd ki, ez az. Jobb már egy kicsit? Látod. Minden rendben lesz.