A két találkozás közötti virtuális kötélhúzás mintegy előjátéka volt a személyesen megélt katarzisnak...

A névnapjára nekem egy vizsga esett éppen, így reggel együtt mentünk megint. Sütöttem neki sajtos rudat, mert eszembe jutott, hogy karácsony előtt arra panaszkodott, milyen kevés alkalma van sós sütit enni, mert a többiek inkább édesszájúak. Adódott tehát végre ismét egy meghitt találkozás, ami rengeteget lendített a közérzetemen és feledtette a gondokat. Persze megkaptam utasításba, hogy meg ne merjek bukni, mert el leszek fenekelve:) Nem buktam meg. 

Aztán egyik nap váratlanul eltűnt a beszélgetésből, ami miatt olyan rossz érzés fogott el, ezért amint lehetett, felhívtam. Kiderült, hogy lázas beteg, egészen ágynak dőlt; otthon van egyedül, kaja minden nélkül melózik home officeban. Előző este éppen húslevest főztem, és mivel panaszkodott, hogy nincs ebédje, a kérésére kiszaladtam hozzá az ebédidőmben egy hatalmas adaggal, hogy betegen ne hideget kelljen ebédelnie. Behívott, hogy amíg áttölti másik tálba, ne fagyoskodjak kinn. Az előtérnél beljebb nem esett jól menni, nagyon feszélyezve éreztem magam, de ez elég is volt nekem. Most ezt így igazán nem is tudom, korrekt dolog-e vele szemben leírnom, mégis megteszem, mert ha már tükör, hát nézzünk bele rendesen akkor is, ha még magam előtt is szégyellem azt, ami akkor végbement bennem: elhatalmasodott rajtam valami féktelen düh, amin úrrá lenni csak éppen addig tudtam, míg a házuktól kellő távolságba nem kerültem. Tartottam magam, hogy ne lássa rajtam a döbbenetet: hát ezért voltak a tesztkérdések a tiszta lakás fontosságáról, esett le a tantusz. Szabadkozott is, de nem éreztettem a megdöbbenésem, mert tényleg láttam rajta, hogy már így is nagyon kínos neki a dolog. Pár szót váltottunk, ölelés, puszi, aztán már szaladtam is kifelé az autóhoz. Nyilván már nem emlékszem szó szerint arra, micsoda szentségelés-áradatot zúdítottam szegény anyukámra, akit zokogva hívtam fel a kocsiból. Valami öntudatra ébredés féle zajlott le akkor bennem, vagy nem tudom, de azt tudom, hogy olyasmit kiabáltam édesanyának a telefonba, hogy BAZDMEG EZT NEM HISZEM EL, HOGY ÉN EZÉRT SZENVEDEK ÉVEK ÓTA?! EZÉRT? TUDOD MIT LÁTTAM, ÉDESANYA? RUMLIT, OLYAN RUMLIT, AMILYET TE MÉG NEM LÁTTÁL! PISZKOT! RENDETLENSÉGET! MÉG ARRA SEM KÉPES, HOGY KITAKARÍTSON ÉS KAJÁT HAGYJON AZ ÉN SZERELMEMNEK, AMIKOR BETEG! SZERETET? MIFÉLE SZERETET BAZMEG, AMIKOR LE NEM FEKSZIK VELE, NEM SEGÍT NEKI, HA GONDJA VAN, NEM TART VELE A KEDVES ZENEKARA KONCERTJÉRE, NEM TÁMOGATJA CÉLJAI ELÉRÉSÉBEN, ÉS RÁADÁSUL AKKOR MÉG EGY KIBASZOTT KAJÁT SEM KÉPES LEGALÁBB ELŐFIZETNI, MIKOR BETEG! BEZZEG A SZÉP KÉPEKRŐL VISSZAMOSOLYOGNI, AZ MEGY! HOGY LEHET MÁR EZ IS ILYEN KIS HÜLYE, HÁT HOL ÉL EZ, BAKKER, MIT JELENT A SZERETET?? SZÓ? GONDOLAT? VAGY CSELEKEDET? A BÜDÖS PICSÁBA MÁR! RÁ TUDTAM VOLNA BORÍTANI A LEVEST A FEJÉRE! 

Fújtattam, mint egy csataló, úgy basztam be magam mögött belülről az iroda ajtaját, hogy csak úgy zörgött, aztán leborultam az asztalra és csak sírtam keservesen. Aztán persze vittem kaját máskor is, nem egyszer és mindig ugyan azt tapasztaltam. Aztán utólag mindig elszégyelltem magam, mert ne ítélkezzek, nem tudhatom, lehettem nagyon igazságtalan, talán meg is kapnám a fejemhez, hogy savanyú a szőlő, de azt tudom mondani neked, hogy végtelenül fájt az egész, mert én tényleg úgy gondoltam, ahogyan most is gondolom, hogy sokkal könnyebben viseltem volna a szenvedést, ha legalább értelmét láttam volna, ha azt láthattam volna, hogy neki tényleg jó az, amiben ő él*. 

Úgy telt el a tavasz és a nyár eleje is, hogy előadás-napokon találkoztunk, ekkor már inkább délután, mert délelőttre még legtöbbször be kellett mennem dolgozni. Meló után hazafelé jövet bevásároltam, hazajöttem csinálni szendvicseket, csomagoltam mellé üdítőt és valami édességet, majd indultam Budapestre. Iskola után mentem érte, ha volt egy kis időnk, tekeregtünk még. Voltunk Ikeában, optikában, Budán, másszor a Normafánál, egyszer pedig kimentünk a Kopaszi-gátra is, de erről már írtam. Hosszú idő után akkor volt lehetősége először rágyújtani, mert a kérésére épp előtte vettem filtert a pipájába. Igen, Kedves Olvasó, akkor ugyanúgy dühöngtem, mert az is úgy lett, hogy megkérdeztem tőle, vallja csak be nekem, mikor gyújtott rá utoljára, mire bevallotta nekem, hogy már vagy egy éve nem, mert elfogyott a filter és sosincs ideje venni, meg aztán úgy sincs nyugalma. Na itt jön be megint a ki hogy szocializálódott kérdés, mert tudod én úgy nőttem fel, hogy ezeknek a dolgoknak a beszerzése alapvetően női dolog, és mint ilyen számomra természetes. Nyilván lehet olyan, hogy valaki férfiként szeret ezekről magának gondoskodni, de ha már van az embernek párja, akkor tűnjön már fel neki egy idő után, hogy a férje a picsa tudja mikor vonult el rágyújtani utoljára és ha elfogyott a filter, vegyen bakker. Szóval kooperáljunk már. Magától értetődő volt a kérdés, hogy szeretné-e, ha vegyek, és mivel szerette volna, már másnap lett is és igazán nem értettem, mit kell ennek akkora feneket keríteni, hogy egy év alatt nem sikerült megoldani. A borotvakés-pengével ugyan ezt játszottuk el. Oké, az spéci és budapesti cégtől kellett megrendelni, majd jó sokat kóvályogtam, mire megtaláltam a boltot, ahová érte kellett menni, de simán feladták volna postán is, ha kérem, ilyen formán a feleségének sem esett volna le a karikagyűrű az ujjáról, és nem hiszem el, hogy nem tűnt fel neki, hogy a fémallergiás férje lassan már csak hetente borotválkozik, mert. Nyilván elrendezhette volna a Kedvesem is, de ha már nem történt meg bármi okból, a faszért nem lehetett a másiknak figyelni erre? És igen, lehetek pökhendi, de akkor is úgy gondolom, hogy azért, mert szarik bele. Én bezzeg utána azért kikaptam, mert egy csomag helyett kettőt vettem és még nekem kellett emiatt rosszul érezni magam. Ha a soraimból indulatot érzel, jól érzed, mert a mai napig mérhetetlenül igazságtalannak érzem ezt az egészet, mert most akkor ki volt a társ igaziból? Mit jelent egy papír?:(

A sulinak vége lett, de a találkozások megmaradtak, bár nem tudtam már olyan sűrűn menni. Mindig vittem uzsonnát, elejében még szégyenlősen fogadta el, aztán egy idő után már úgy szállt be az autóba, hogy rögtön a szendvicset kereste:). Volt, hogy megszidott, amiért túl sokat csináltam, aztán mikor kevesebbet vittem, nem volt elég. Persze mindig nevetett közben, amiből én tudhattam, hogy csak ugrat. Egyik alkalommal azt mondta, most ne vigyek kaját, nem lesz éhes. Így is tettem, aztán persze mégis éhes lett, így végül a boltba mentem be hozzávalókért és az autóban, az ölemben pakolásztam be a zsemlékbe a szalámit és a sajtot. Bánkódtam, hogy nem kellett volna hallgatnom rá, ő meg nyugtatgatott, hogy jó volt ez így is, ne csináljak gondot belőle, csak azért tiltotta meg, mert kíváncsi volt, szót fogadok-e. Viccelődtünk, évődtünk, rengeteget nevettünk, megbeszéltük, kivel mi történt, amíg nem találkoztunk, megosztottuk a gondokat, az örömöket, töltődtünk. Hazafelé általában kis kerülővel jöttünk, mert volt idő bőven, és arra felé szebb a táj is. Általában még így is volt időnk búcsúzás előtt, ilyenkor legtöbbször egy parkolóban álltunk le az autóval. Beszélgettünk, zenét hallgatunk, bekentem a kezét, aztán volt, hogy csak a vállára hajtottam a fejem és pihentünk egy kicsit. Szerettem az illatát, meg a bőrét, az érintésével nem tudtam betelni, ahogy a hangjából és a csókjából sem volt sosem elég.

Éreztem magamon, hogy fáradok. Többször próbáltam nekifutni annak, hogy a kettőnk ügyéről beszéljünk, egyszer még haza is jöttünk, hátha nyugodtabb körülmények között jobban ki tudnám fejezni magam, de nem sikerült, mert nagyon féltem mindig. Így végül aztán levélben küldtem el június utolsó napján a mondandóm, amivel végül csak odaállítottam őt az útkereszteződésbe... 

Megszegtem az ígéretem.