Írtam kommentben, hogy érik már a bejegyzés, ami arról szólna, hogy a volt kedvesem gonosz volt-e, vagy mi más oka lehetett így köszönni el tőlem, de rájöttem, hogy elég kesze-kusza lenne minden előzmény nélkül írni róla.

Egy évvel ezelőtt (amikor szakított velem), mementónak írtam egy megemlékezés-félét magamnak, a feldolgozást segítendő. Talán a legegyszerűbb, ha azt jegyzem anonimizálva, évenkénti bontásban, hiszen ezt csak kiegészíteni kell itt-ott, aztán pedig legalább a gépemről is törölhetem. Néhol beillesztettem egy-egy odavágó régebbi blogbejegyzés részletét is; ezek talán jobban érzékeltethetik a bennem kavargó érzéseket. Akkor a seb még túl friss volt, és a legörömtelibb pillanatokat sem tudtam hitelesen visszaadni, mert hát nem. Próbáltam is az egésztől távolságot tartani, ami szerintem "sikerült is"; ennek tudom be, hogy egy év távlatából visszaolvasva elég száraznak tűnt néhol. A leírtak legnagyobb részéről úgysem tud senki a környezetemben, itt legalább névtelenül megoszthatom a bánatom. Nagyon kérlek, hogy elolvasva ne ítélkezz, nem szándéka ennek az írásnak sem az ő bántása, sem az én magasztalásom; csak azt olvashatod itt, ahogy én megéltem az eseményeket, melyek alakulásában az én felelősségem is elvitathatatlan. Az idő jótékony hatását azért érzem. Azt nem mondom, hogy nem fáj, de ma képes voltam elolvasni és írni is hozzá úgy, hogy ne haljak bele megint.

Egy társkereső oldalon ismerkedtünk meg, ahol én egyedülállóként kerestem társat. Az adatlapján nem volt kitöltve sem a családi állapot, sem a gyermekekre vonatkozó rész, viszont felrakott egy tesztet a szabadidőre, a zenei ízlésre, a hobbira, a főzésre, háztartáshoz való hozzáállásra, az érintés fontosságára vonatkozóan. Kitöltöttem; egy válasz nem stimmelt, a zenei ízlésre vonatkozó kérdés, emiatt lett csak 87 %. Ekkor írt levelet nekem, és kezdtünk el beszélgetni. Sok mindenről szó esett, egy téma volt tabu, a családi állapota,  amire vonatkozó kérdést azzal hárított el, hogy “bonyolult”, majd ha személyesen találkozunk, akkor legyen szó róla. Vezetett blogot is, ahol írt arról, milyen jó lenne máshol lenni, de tartja a becsület, a felelősség, a kötelesség és a tisztesség, de nem részletezte jobban. Ebben a városban dolgozott akkoriban, ezért ide beszéltük meg az első találkozónkat. Budapesten voltam iskolában egyik nap, ezért jó megoldásnak tűnt, hogy kis kerülővel errefelé megyek haza, így tudunk találkozni egy kicsit. A találkozás előtti nap telefonszámot cseréltünk megbeszélni a részleteket. Fel is hívott engem, a hangjával le is vett a lábamról rögtön. Bársonyosan férfias, hűvösen érces hangja volt, áramütésként futott végig rajtam a bizsergés tőle. Mivel már nagyon türelmetlen voltam és nagyon féltem az újabb csalódástól, nem bírtam megállni, hogy  a telefonbeszélgetés után a tudakozónál ne kérdezzem le a teljes nevét. Ekkor még nem volt titkos a száma, a tudakozó ki is dobta egyből, így találtam rá az iwiwen. Ekkor jött a hideg zuhany: kapcsolati állapot házas, a képekről pedig egy boldog család, feleség és gyerekek mosolyogtak vissza rám. Nagyon csalódott voltam, de nem mondtam le a találkozót, mert egyrészt kíváncsi voltam, elmondja-e a dolgot, meg aztán érdekelt a "miért".  

Találkozáskor nem úgy fogadtuk egymást, mint két idegen ember, hiszen addigra már több hete minden nap több tíz levelet váltottunk mindenféle témában, igazából teljes természetességgel üdvözöltük egymást és fel sem merült opcióként az elszaladás. Átültem az autójába; kivitt engem a városból egy csendes helyre, ahol csak mi voltunk. Nagyon zavarban volt, azt mondta, hogy valamit szeretne elmondani nekem, ami miatt talán nagyon meg fogok haragudni rá; ekkor leptem meg azzal, hogy már tudom, mi a pálya, szóval no para, de azért érdekelnének a részletek. Rettentően meglepődött, bár azért meg is könnyebbült, hiszen így a vallomás terhét legalább levettem róla. Elmondta nekem viszont azt is, hogy a második gyerek születése után kiderült, hogy nem ő az apa. A társkereső oldalra az sodorta, hogy onnantól - bár együtt maradtak - nagyon eltávolodtak egymástól a feleségével fizikailag, és nem is tudta még megemészteni ezt a dolgot. Őszintén elmondta nekem, hogy nem szeretőt keres, szeretőzni ő nem tudna, csak szüksége van egy igazi barátra, aki megérti, meg aztán szeret beszélgetni, ezért van fent. Szeretné, ha nem fordulnék el tőle és barátok maradnánk ennek ellenére. Nagyon csalódott voltam, mert hát én komoly kapcsolatot kerestem ezen a társkeresőn, de próbáltam megérteni, próbáltam elfogadni, elkönyveltem a dolgot annak, hogy ha társat nem is, de egy jó barátot találtam. "Már nem egy idegen ember, nem egy idegen test állt előttem, hanem egy olyan valaki, akinek a lelke már nagyon közel állt hozzám, a vonások az én számomra már olyan kedves valaki vonásai voltak. Csókolóztunk is: ivott utánam a kólámból:) Így történhetett, hogy már a családi állapotának az elhallgatását, és az általa ezzel kapcsolatban előadottakat is együttérzéssel tudtam fogadni, és mikor arra kért, hogy mindennek ellenére maradjak meg neki, hát maradtam... Szeretetből. Mert már nem tudtam elhagyni."*

Rengeteget törődött velem, nem volt nap, hogy nem beszéltünk volna; felköszöntött a szülinapomon, akkor kaptam a legtutibb szülinapi ajándékot, még a szobát is körbetáncoltam, mert úristen. Éreztem, hogy elkezdtünk egymáshoz kötődni, de próbáltuk megtartani a kapcsolatot a barátság medrében, így tudtam például arról is, amikor valaki mással találkozott. Azon agonizált, hogy annak a lánynak elmondja-e az igazat; nekem az volt a véleményem, hogy szerintem mindenképpen, mert ha magától jön rá, nem biztos, hogy jól veszi ki magát. A találkozójuk után még éjjel írt, elmesélte, hogy nem merte bevallani a családját, kérdezte, mit tegyen, amikor is én megint elmondtam, hogy mielőbb tisztáznia kellene a helyzetet. Aztán persze később jól össze is rúgták a port a lánnyal, aki meg is fenyegette a lebuktatással. Én figyelmeztettem, hogy törölje magát, még mielőtt botrány lesz a dologból. Féltettem. 

A „tiszta barátságra” addig voltunk képesek, amíg a következő találkozásunk előtti napon be nem vallotta, hogy testileg is vonzódik hozzám, azonban nem szeretne ezzel kellemetlen helyzetbe hozni engem, így megérti, ha ennek fényében inkább elhalasztanám a dolgot. Ekkor már nem tudtam tovább tartani magam, beismertem, hogy a vágy kölcsönös. "Ismét kellő mennyiségű levél után, újabb egy hónap múlva már "birtokban volt" és maradhatott volna akár élete végéig, ha rajtam múlik. Ahogy ismertem meg egyre jobban, úgy szerettem meg még jobban: "szerettem belé" egyre jobban, szerettem meg sokszor dühösnek, sokszor könyörtelennek, sokszor türelmetlennek, sokszor érzékenynek, sokszor lobbanékonynak, sokszor játékosnak, sokszor hallgatagnak, sokszor gondterheltnek, sokszor fáradtnak, sokszor vidámnak, sokszor gyengének, olykor betegnek, olykor...:("*

A másnapi találkozót tehát nem halasztottuk el, és ennek megfelelően viharosra sikeredett:) Elmentünk nadrágot venni, kézen fogva sétáltunk végig a bolton. Elmondta közben, hogy ez mennyire hiányzik neki, mert a felesége zárkózottsága miatt vele ilyesmiket nem lehet csinálni. Voltunk telket nézni is (éppen építkezni készültek), de annyira esett az eső, hogy nagyon ki sem lehetett szállni az autóból, így inkább csókolóztunk... olyan hevesen, hogy a testünk párájától nem lehetett belátni az autóba. Az irodájában folytattuk a randevút, ott történt meg az első együttlét. Innentől pedig csak csúsztunk bele egyre jobban, valahogyan elvesztettük a kontrollt. 

Nagyon sokat tipródott azon, mi lesz, ha útkereszteződésben állva olyan útra lép, amiről majd nem tud visszafordulni, viszont szakadékba torkollik. Elmondtam neki barátsággal, hogy szakadék szélén állni nem olyan rossz dolog, a szakadék szélére le is lehet ülni, és ki lehet találni, mi legyen tovább. Ültem már szakadék szélén én is, és bár nagyon rémisztő volt, addig-addig ültem ott, míg végül megtaláltam az utat, amin továbbmehettem. Éreztem a félelmét minden zsigeremben, ezért megígértem neki, hogy miattam nem kell sosem útkereszteződésben állnia, ott leszek mindig, bármi lesz. Másszor álmomban én álltam a szakadék szélén, ő pedig a szakadék túloldaláról intett nekem, majd tűnt el a ködben a szemem elől végleg... Amikor ezt elolvasta a naplómban, ő próbált megnyugtatni engem azzal, hogy nem tűnik el sosem, van még vagy 30-40 évünk mindent megbeszélni, hiszen a barátsága adott és megkérdőjelezhetetlen akármi van, én pedig biztosra vettem, hogy úgy lesz tényleg. 

Akkoriban még nagyon sokat mesélt az otthoni dolgokról, sokszor nagyon elkenődve. Beleültetett az ölébe, átkaroltam a vállát, a fejét a mellkasomra hajtotta, így mesélte el, hogy fizikailag mennyire eltávolodtak egymástól, nagyon hiányzik a kapcsolatukból az intimitás, a felesége a második gyerek születése után teljesen aszexuális lett, két-három havonta vannak csak együtt; egy időben jártak terápiára is, de sikertelenül; problémát jelent a kapcsolatukban az őszinte kommunikáció hiánya is, nem tudnak a problémákról őszintén beszélni, besöpörnek mindig mindent a szőnyeg alá. Túl sokat tenni nem tudtam azon kívül, hogy mindig meghallgattam és a saját fájdalmamon felülkerekedve a feleségével való nyílt beszélgetésre biztattam. Egyszer az irodája feletti tetőtérben bújtunk el, ahol még egy ágy sem volt, csak a csupasz padló, amire takarót és a ruháinkat terítettük magunk alá. Az egyik ilyen együttlét után összebújva kérdezte meg tőlem, „mi a terved velem?”. „Túlélni azt, hogy nem lehet igazi tervem:(" - válaszoltam. Aztán kinyitottuk az ablakot és egymást átölelve néztük a város fényeit.  

Olyankor találkoztunk mindig, mikor túlóráznia kellett. Egyszer a főnökébe is belebotlottunk, akinek úgy mutatott be, mint egy régi barátját, aki éppen a városban járt. Az a találkozó nagyon rövid tudott lenni. Mikor visszakísért az autóhoz, megjegyezte, hogy ennyi benzinpénzből már lakást lehet kapni ebben a városban, milyen jó lenne most, ha itt laknánk mi is. Akkoriban már árulták a lakást ők is, többször volt olyan, hogy átjöttem és az én autómmal együtt mentünk telket keresni. Nem esett jól a statiszta szerepe, de próbáltam nem annak tartani magam, elfogadtam a helyzetet, elkönyveltem úgy, hogy neki így jó, a gyerekek kicsik, érthető, ha nem akar elválni, reménytelen bármiben ringatni magam. Semmi olyat nem szerettem volna ráerőltetni, amit nem vágyik szívből, ezért eldöntöttem, hogy támogatom mindenben, közben pedig próbálok vigasz lenni és kárpótlásul szolgálni a múltban elszenvedett sérelmei után. 

Amit a költözésről mondott, azon tényleg elgondolkodtam. Úgy éreztem, hogy ideje lenne már új életet kezdeni tiszta lappal valahol, és ebben ő is támogatott engem. Éppen adódott is lehetőség áthelyezéssel váltani cégen belül, a lakás is elkelt szinte rögtön, találtam is helyben másikat egykettőre, még karácsony előtt el is rendeződött minden. December 20-án este jött hozzánk először. Az életünk még dobozokban volt, Bandita a szobában aludt, mi meg a konyhában leterített szőnyegen, díszpárnák közt bújtunk össze. Tipródtunk, hogyan lesz tovább, de aztán elhessegettük a szomorú gondolatokat és abban maradtunk, hogy majd lesz valami. Mikor kikísértem, szomorúan bújtam hozzá és mondtam neki, hogy „én még mindig szeretni foglak téged, mikor te már a nevemre sem emlékszel”.  „A nevedre lehet, hogy nem, na de minden másra...;)” - nevetett fel, majd letörölte a könnyem, kaptam puszit, boldog karácsonyt kívántunk, aztán elbúcsúztunk. 

folyt. köv.