...különben úgy jársz, mint én, hogy magyarázkodhatsz magadnak, és a világnak, mikor aztán valamiért mégis...:)

Tudod, azért költöztem ide a Bloggerre, hogy majd itt aztán soha többé nem fog szó esni a múltról, amit tartani tök jó lenne, csakhogy így rengeteg mindent magamba kellett tartanom az elmúlt hetekben is, ami viszont nagyon nem tesz jót a lelkiállapotomnak.

Akar a fene magyarázkodni, viszont bizonyos dolgok kikívánkoznak, ezért innentől inkább legyen az a szabály, hogy bármikor lehet valamit másként gondolni. Oké?;)

Szóval az van, hogy az elmúlt hetekben az erotikus álmaim - nyilván lelki okból - ritkultak, miközben a vele kapcsolatos rémálmokból lett nagyon sok. Ezek zömében nem hosszabb időt átívelő történések, inkább amolyan hirtelen bevillanások, amikből mindig feldúltan, zihálva fel is riadok és nagyon nehezen alszom vissza.

Az egyik legdurvább: álmomban meghalt, a koporsóját már leengedték a sírgödörbe, körülötte állt rengeteg ember. Átfurakodtam rajtuk a nevét kiabálva, beleugrottam utána a sírba, és dörömböltem a koporsó fedelén, hogy nyissa ki, keljen fel, élnie kell, nem halhat meg még! Fentről mások nekem kiabálták , hogy jöjjek ki, különben eltemetnek engem is, de nem hallgattam rájuk, ezért elkezdték lapátolni a földet rám is, de én nem tágítottam, így végül engem is eltemettek. 

Egy másik éjjel egy városszéli kertészetszerűségben voltam (ami egyébként tényleg létezik, jártam már ott muskátlit venni) dinnyét vásárolni. Megjelent ő is, de mikor meglátott, gyorsan elfordította a fejét, mintha ott sem lennék hátat fordítva nekem válogatott a dinnyékből. Odamentem hozzá, szerettem volna megszólítani, de ő fordult volna el tőlem megint. Nem hagytam, visszahúzva a karját rászóltam,  hogy baby nézz rám! Mi van veled?! Ekkor észrevettem, hogy az arca fele le van bénulva, a bal szemét és a szája bal felét sem tudja kinyitni. Így szólt vissza nekem, alig érthetően, hogy "Nem látod?! Most boldog vagy? Ezt akartad, nem?!" - én meg kiabáltam neki, hogy ne mondjon ilyet, hogyan gondolhatja, hogy bármi baját kívánnám?! - és öleltem át, amit ekkor már hagyott.

Volt korábban más is, amit szerencsére már felidézni nem igen tudok, a lényeg az, hogy mindig valami baj érte. Egy-egy ilyen álom borzasztóan megvisel, napokra elkúrja a hangulatom, mert az jut eszembe, hogy bármi baja lenne, meg sem tudnám sehonnan. Azon szorongok napokig, hogy mi van, ha valami baja esett, csak én nem tudok róla?:( Na és ez kurva szar érzés tud lenni, ilyenkor mindig felerősödik bennem a féltés, amit uralni állatira nehéz, leginkább persze az szokott segíteni, ha arra gondolok, hogy ő nem akarja, hogy féltsem, hogy egyáltalán tudjam, mi van vele, így nem tehetek semmit.

Ugye megérted Kedves Olvasó, hogy ilyen előzmények után egyszerűen nem tudtam nem odamenni hozzá hétfőn, mikor váratlanul találkoztunk?:( Megúszós lettem volna, ha ezt nem teszem meg, én meg ugye utálom, ha valaki megúszós, így megszólítottam.

Persze rettentő udvarias volt, nem zavart el, a kérdésemre azt mondta, hogy jól van, de azt nem tudhatom, hogy magában mit gondol(t) mindeközben, tényleg jól van-e és nem kívánt-e a pokolba. Váltottunk pár szót még, bár sajnos annyira felkészületlen voltam, hogy csak makogtam, ő meg sietett is dolgozni, így pár perc után elbúcsúztunk.

Na és képzeld az van, hogy hiába próbáltam, nem ismertem fel magamban a közönynek, megvetésnek, gyűlöletnek, ellenszenvnek a szikráját sem, sőt... Annyira boldog voltam, hogy látom! Mikor visszamentem a melóba, fel is hívtam a doktornőt rögtön kétségbeesetten, hogy micsoda dolog ez már, ez így nincs rendjén, de azt mondta nekem, hogy nagyon is rendjén van, ez a "holdviolák" esetében teljesen természetes reakció. Pfff...:(

Aztán gondolkodtam is ezen sokat, próbáltam megérteni magam és eligazodni az érzéseimen, de túl sokra nem jutottam. Azt értem talán, miért nem tudok gyűlölettel gondolni rá. Azt hiszem, hogy ennek tényleg a haragos könyvem szerint végigcsinált lelki munka lehet az oka, hogy próbáltam megértéssel lenni irányába. Mert tudod az van, hogy nem tekinthetek el a körülményektől. Két embernek együttműködni, konfliktus-kezelni még akkor is nehéz, ha függetlenként szeretnék jól megérteni egymást. Mert "hozott dolgai" akkor is vannak mindkettejüknek. Az a fél, aki nem független, azzal még inkább vele vannak a párkapcsolatában kialakult frusztrációi, szorongásai, beidegződései, amik így alapjaiban határozzák meg a cselekvéseit, viszonyulását mindenki máshoz is. 

Fáradt vagyok ahhoz, hogy ettől többet filozofálgassak most, az a lényeg, hogy azért nem tudom gyűlölni, mert inkább megérteni szeretném őt. Ettől persze még nyilván megtörtént, ami megtörtént, de szerencsére nem történt semmi visszafordíthatatlan, semmi jóvátehetetlen. A sebek begyógyulnak. 

Azt mondta nekem egyik nagyon kedves barátom nem is túl régen, hogy a helyemben biztos elköltözött volna még a városból is, hogy maga mögött hagyja a múltat teljesen. Ekkor én elmondtam neki, hogy de hiszen ha az az elmúlt majd 5 év nem lett volna, ha az a kapcsolat nem lett volna, akkor én most nem az az ember lennék, aki vagyok. Minden, amit az a kapcsolat adott, minden, amit megtanított nekem, belém égett, a részem lett, úgy a rossz, mint a jó. Én ezzel együtt vagyok én, ilyen formán pedig költözhetek bárhová, csak menekülés lenne. Ugyanemiatt nincs értelme megválnom a rá emlékeztető tárgyaktól sem: nem változna ettől a lényegem. 

Nem esett jól ez a találkozás abból a szempontból, hogy szembesülni a tényekkel mindig fájdalmas. Sokkal előrébb vagyok, mint egy éve, hisz egy-egy megingást leszámítva megszűnt ez a szex-én hibám kötés, de a játszópajtásom sokszor még mindig nagyon hiányzik:(