Amiről most írni fogok, az nem újkeletű probléma; egy ideje töprengek már rajta, de valahogy csak nem akart összeállni kerek egésszé bennem, mi is a bajom tulajdonképpen, talán most sem fog sikerülni, hogy pontosan fogalmazzam meg, de megpróbálom, hátha könnyebb lesz tőle utána a szívem. 

Te voltál-e már úgy kedves olvasó, hogy azért volt bűntudatod, mert nincs bűntudatod? Jártál-e már úgy, hogy valaki által szembesültél mondjuk egy "gyengeségeddel", egy "jellemhibáddal", valami olyan tulajdonságoddal, ami az illető megítélése szerint olyasmi, amit ki kell/érdemes javítani; kis önvizsgálat után viszont azt vetted észre, hogy  - ahelyett, hogy bűnbánóan megfogadnád: na most akkor "megjavulsz" - minden idegszálad azt ordítja, hogy NEM, ÉN NEM AKAROK MEGJAVULNI! - amitől a következő pillanatban borzasztó bűntudatod lett, hiszen alapvetően van igazsága az illetőnek, még ha csak a saját értékrendszere mentén is. 

Na jó, kezdem az elején. 

Szóval van egy blog, amit már legalább  1-mésfél éve olvasok, még hírcsatornába is be van kötve a másik kedves kb. 10-15 mellett. Szerettem nagyon, mert szeretem a szép lakásokat, és egyáltalán a szépet; nagyon megkedveltem a szerzőt, mert olyan kifinomult, olyan széles látókörű és árad az írásaiból (az írásain keresztül pedig a lényéből) a nyugalom. 

Valamiért viszont az utóbbi időben azt vettem észre magamon, hogy nincs rám jó hatással; a sterilitása kifejezetten feszélyez:( Egy-egy bejegyzését elolvasva 2 centisre zsugorodok egy perc alatt:( Azzal szembesít ugyanis leginkább, hogy ettől a tökéletességtől én mennyire távol vagyok, mennyire nem tudok annak a mércének megfelelni, amit közvetít:( 

Mondok példákat, hogy értsed. 

Képzeld el, hogy mi - és most itt egy átlagos hétvégére gondolj, amikor nincs semmi különösebb feladat, kötelező program - hétvégén nem vagyunk hajlandók 10 óránál hamarabb felkelni. Ha fel is ébredek 7-fél 8 körül, szépen visszavackolom magam a kávémmal az ágyba, ahol békésen elkortyolgatom, majd vagy visszaszundikálok még egy kicsit, vagy olvasok, esetleg megnézek egy könnyű filmet gépről. Bandita ébredés után átbotorkál, bekapcsolja a tévét (van a saját szobájában is, de ő nálam szeret tévézni, mert nem szeret egyedül), odakuporodik a hasamra/oldalamra/lábamhoz és lustákodik ezerrel addig, amíg csak hagyom. Ilyenkor mindig behozom a reggelit is, amiből első körben csak a kakaót fogyasztja el, majd valamikor 9-fél 10 körül kerít sort a többire (tiszta apja, utál korán reggelizni). Ha Bandita apája jön, akkor megvárjuk a reggelivel; mire 10 óra után kicsivel befut, már mi is talpon vagyunk, majd innentől közösen alakul a program (úgy havonta egyszer).

Általában szeretek úgy főzni szombaton, hogy legyen vasárnapra is még belőle; ha ez nem jön össze, akkor valamikor 11 után irány a bolt bevásárolni szépen komótosan, aminek megfelelően az ebéd úgy 2-3 óra felé van az asztalon. Mire megfő az ebéd, már általában eltakarítom a romokat is, elmosogatok mindent, amit csak lehet; így ebéd utánra már csak az marad, amiből ettünk. Ezt a pár tányért már vagy elmosom rögtön, vagy nem; nem szokott különösebben izgatni a kérdés, ahogy sikerül. Ritka az, hogy vasárnapra számottevő házimunka marad, inkább békésen, pihenéssel szeretem tölteni a délutánt; akármi is van, az ebéd utáni sziesztát próbálom tartani magam és a gyerek miatt is. Ha jó az idő és kedvünk is van, késő délután még kimegyünk a szabadba, ilyenkor jöhet bármi: bicaj, séta, játszótér, stb... teljesen ad hoc jelleggel. Ha nincs kedvünk lemenni, pihenés, pihenés, pihenés bármivel, ami belefér: film, könyv, lego, rajzolás, malom, társasozás.

Régen vasárnaponként kivasaltam mindent. Erről leszoktam tekintve, hogy egyetlen 80-as szekrény van a saját ruháimnak, a gyerek vállfás cuccainak, az ágyneműknek... Szóval totál felesleges kivasalni bármit, mert még a vállfán is összegyűrődik a szekrényben, olyan kicsi helyen kell elférni. Ennek megfelelően csak behajtogatom a helyére azt, amit hajtogani kell, és vállfára kerül, aminek azon a helye; zoknipárosítás, harisnya-fehérnemű szortírozás megtörténik, aztán annyi. 

Sosem vasalom ki előre még azt sem, ami másnapra kell, egészen egyszerűen azért, mert mindig a reggeli hangulatom határozza meg úgyis, miben megyek el otthonról. Így aztán reggel, indulás előtt vasalom ki azt, amit felveszünk. 

Kifejezetten kerülöm vasárnaponként az előttem álló hétre gondolást, mert nem vagyok hajlandó még a vásárnapomat is elszúrni az előttem lévő nehéz hét miatt. A hét első napja a hétfő, amibe már igen jól beletörődtem, ha mégis nyűgösen indulnék neki, akkor egyszerűen arra gondolok, hogy másnap már kedd lesz, és kész. Igazából pedig általában tök szar, mert a hétvégén lejáró ügyek eljárásjogilag a következő munkanapon járnak járnak le, és mivel általában több darab szokott lenni belőlük, szinte mindig marad olyan, amit hétfőn kell még megírni, így már kapkodva persze, de ezzel nem tudok semmit csinálni azon túlmenően, hogy kipucolom minél gyorsabban, hogy túl legyek rajta. 

A kicsimnek hétfőn nincs tesi óra (korcsolyázni mennek), aminek megfelelően a tesi cuccát általában hétfőn este készítem be. Most pl. még ezt is elfelejtettem, ezért kedden reggel raktam össze. 

Egy időben csináltam azt, hogy berendeltem magamnak vasárnap az egész heti ebédet előre, hogy hétközben ne kelljen ezzel foglalkozni, de néha úgy megszívtam vele! Ugyanis amit vasárnap megrendelni még jó ötletnek tűnt, mikor pl. kedden kihozták, csak fintorogtam, hogy én ezt most éppen nem kívánom. Ezért aztán leszoktam róla. Helyette olykor főzök valami finomat munka után este hazaérve úgy, hogy tudjak bevinni magammal belőle; vagy kimegyek és a főutca tele olyan vendéglátó helyekkel, ahol menüzni lehet pár száz forintért. 

Reggelente itthon csak kávézok, mert reggelizni akkor szoktam, ha beérek. Van egy kedvenc pékségem, ahol finomabbnál finomabb péksütiket lehet kapni; általában én csak két kis vajas kiflit veszek darabját 25 Ft-ért; hetente egyszer engedem meg magamnak azt a luxust, hogy meglepjem magam pl. egy fahéjas csigával, vagy túrós buktával, feltéve, ha van leveles. 

Sosem tudom előre, melyik nap fogok bevásárolni; általában úgy vásárolok be hétvégén, hogy a következő hétköznapokon csak pékárút-tejet kelljen venni; esetleg némi joghurtot, valami kis édességet, friss gyümölcsöt, de sosem tudom előre, csak ahogyan éppen a kedvem és a pénztárcám engedi spontán jönnek ezek. Általában munkából gyerekért menetben térek be az útbaeső sparba, esetleg délben, ha az időmbe belefér. 

Sosem gondolom át előre, mit akarok venni. Még arra sem vagyok képes, hogy mondjuk a melóban átgondoljam, mit vegyek majd hazafelé menetben. Jó esetben addig megálmodom, mire a boltba beérek. Letöltöttem a telefonomra egy jegyzetprogramot, amivel tudok bevásárlólistát írni, de még ha valamit fel is veszek a listára napközben, elfelejtem a boltban elővenni a telefonom:) 

Nem járok el kondizni, mert nincs rá pénzem, túl monoton is nekem és - mivel nincs autó, gyalog lótok-futok a városban mindenhová - nem is érzek késztetést arra, hogy én még a napi jó pár kilométer után tornára járjak. Próbáltam egyszer a jógát, de már az első gyakorlatnál röhögőgörcsöt kaptam; a fene sem tud annyi ideig egyetlen egy pózban maradni, nem nekem való. 

Szűz horoszkópjegyhez méltó a pedantériám - abban az egy dologban, amire éppen koncentrálok, de a figyelmemet megosztani képtelen vagyok. Ennek megfelelően kiválóan elvégzem azt az egy dolgot, amivel éppen foglalkozom, minden mást azonban a káosz jellemez addig, amíg sorra nem kerül a ráfigyelésben. 

A munkahelyemen 2-3 ember van a 30 közvetlenből, akikkel érdemben kommunikálok és ők velem, a többivel csak a szakmai érintkezésre szorítkozunk vagy arra sem, ha nincs kapcsolódási pont a feladataink között. Réges-régen nem érdekel, mit gondolnak rólam, törődnek-e velem és nem feltételezem, hogy rá lennének szorulva az érdeklődésemre; megfigyeltem, hogy úgyis azt gondolnak, amit akarnak, nem tudom befolyásolni, engem pedig nem foglakoztat az ő életük. Nem áldozok arra energiát, hogy jóban legyek olyan kollégákkal, akikkel érdektelenek vagyunk egymás számára; a békés egymás mellett élés jegyében hagyjuk egymást békén. Barátságos és támogató tudok lenni; legtöbbször az is vagyok, de ennek semmi különösebb oka nincs, általában jön magától, de semmiképpen sem motivál az, hogy ezzel talán majd vonzóbb leszek számukra emberileg. 

Ha nincs bajom, akkor mosolygok, ha olyanom van, még az utcán is mosolyogva megyek végig, de ha nincs kedvem mosolyogni, akkor nem mosolygok és ha az utcán buggyannak ki a könnyeim, akkor is hagyom és nem érdekel, hogy erről mit gondolnak mások. 

Mindig mindenhonnan elkések, képtelen vagyok a fejemben tartani még a közvetlen családtagok névnapját, és legjobb barátok születésnapját és névnapját is; általában azt sem tudom, hányadika van. Ha be is írom a kozmetikus-időpontot a telefonomba, majd el fogom felejteni, hogy értesítést kérjek róla, így végül ugyan úgy nem fogok elmenni, mintha be sem rögzítettem volna. 

Tudatosan figyeljünk a viselkedésünkre... Új, helyes szokásokat vegyünk fel, amik majd idővel beidegződnek...  

Én nem hiszek abban, hogy a tudatommal mindent tudok uralni, és nem is akarok a tudatommal mindent uralni, szerintem van, amit nem is lehet.

Viszont most állatira bánt a bűntudat, mert ezzel a hozzáállással megfosztom magam a fejlődés lehetőségétől és tökéletlen fogok maradni tutira:(