Élek még, csak közben az is történt, hogy költöztünk vasárnap. Gyerkőc hétfőn már ment iskolába, én pedig a kibérelt lakást próbálom lakhatóvá tenni: kipucolni a koszból, és megszabadítani az előző bérlők/tulaj által itt hagyott és leltárban nem szereplő, szekrények mélyén lapuló limlomoktól.

Nobel-díjat a hideg zsíroldó, fürdőszobai csodaszerek és Cif feltalálóinak, mert ezek nélkül nem is tudom, mi lett volna velem. Bezzeg a "családom" sehol. Az udvarukban ott áll két kisteherautó, de nekem kedves ismerőst kellett megkérnem fuvarosnak. Vele ketten cibáltunk fel mindent a sokadikra, még jó hogy bútor nem jött és lift van.

Egyedül érzem magam, szomorú vagyok és rettentően nyúzott. A kezeim-körmeim tropák, a derekam detto, lábra állni alig tudok. Ahogy látom egyre közelebb a végét, úgy lesz egyre könnyebb a szívem és talán akkor majd végre örülni is tudok felhőtlen. Most még nehéz.