Persze a legfontosabb is elmaradt, de arról azért nem ejtettem szót eddig, mert jómagamnak is töprengenem kellett rajta még. Biztos benned is felmerült, hogy - ha egyszer olyan nagyon vágytam már látni  - miért nem kerestem akkor őt, miért nem mentem oda hozzá, amire egyébként B. is bátorított: nem egyszer küldött volna, hogy menjek és keressem meg a "rokker barátokat", én viszont csak csóváltam a fejem, hogy "nem úgy van az". 

Tudod rettentően össze voltam zavarodva, mert bár egyfelől nagyon vágyom látni őt, nagyon szeretnék találkozni vele, a mérleg másik serpenyőjében is voltak érveim, amik számomra igenis nyomós ellenérvek, még ha számodra esetleg "gyerekesnek" tűnnek is. 

Az első és legfontosabb ellenérvem: nagyon úgy tűnik, hogy kizárólag abban a felállásban találkozhatok vele valaha is, mint ahogyan egy rajongó/olvasó köszönti a számára kedves zenészt/bloggert/zenei szerkesztőt. Ez pedig számomra "alá-fölérendeltségi" viszony, de ha nem is az, mindenképpen olyan, ahol én nem vagyok egyenrangú fél. Egy ilyen minőségben találkozás olyan korlátokat állít elém, amiknek én megfelelni csak fájdalom árán tudnék úgyis. Konkrétan: úgy voltam vele, hogy ha meglátva nem köszönthetem úgy, ahogyan az ott és akkor őszintén és szívből jön (pl. örömömben nem ölelhetném meg, ha pedig éppen ezt hozná ki belőlem a lelkesedés), akkor inkább kihagyom. Úgyis rosszul esne, úgyis bánkódnék amiatt, hogy "viselkedni kell". Végeredményét tekintve tehát még rosszabb lenne utána, mint most; így is bánkódok, mert nem láthattam, de legalább nem azon kell bánkódni, hogy láthattam, találkoztunk, udvariasan fogadta a helyzetet, majd gyorsan elköszönt tőlem. 

Ha tegyük fel beletörődve a korlátaimba megkerestem volna, hogy üdvözöljem, annak volt a legnagyobb az esélye, hogy engem meglátva neki az jut eszébe: "úristen, ez az a lány, aki...?!". Ez pedig nekem megint csak úgyis rosszul esett volna, tehát akkor az már kétszeres fájdalom. 

Mindennek a végiggondolása azt erősítette bennem, hogy azt kívántam: legfeljebb láthassam én őt úgy a biztonságos távolból, hogy én magam észrevétlen maradok; ezzel okozok magamnak a legkisebb fájdalmat. Ez viszont teljesülhet akkor is, ha majd elmegyek megnézni, mikor a zenekarával játszik, ahol is majd jó rajongó módjára meghallgatom és utána hazajövök szépen. Tiszta sor, tiszta helyzet, ahol tudni fogom, hol a helyem és kész. 

Egyébként is tök szomorú voltam, mert hiszen hiába látsz valakiről ezer képet előtte; talán akkor sem ismertem volna fel, ha előttem állt volna, egészen egyszerűen azért, mert hiszen nem is tudom, mostanság hogy néz ki éppen. Legalább 4 fickóval futottam össze úgy, hogy meglátva őket megdobbant a szívem: "Csak nem...?!". Aztán persze minden esetben arra jutottam, hogy nem, csak azért látom őt "mindenkiben", mert őt vágyom látni nagyon. 

Ha a sorok közül szomorúságot olvasol ki, akkor jó nyomon vagy, de majd elmúlik ám, hidd el...