Meghalt Balázs

Nekem még nem halt meg senkim úgy, hogy tudtam előre, közel a vég. Mindenki egyik napról a másikra hagyott faképnél. Ő szólt előre, hogy el fog menni, én pedig rájöhettem, hogy nincs erre eszközöm, nem tudom, hogyan kell úgy tovább élni, hogy annak a halál közelsége is a része. 

Aztán az lett, amit onnan tudtam, hogy még nehezebben ment a nevetés, mint mostanában egyébként és általában véve is nehezebbé vált a felhőtlen létezés. Ha megcsörrent a telefonom, összerezzentem; minden este, lefekvés előtt megnéztem a facebookját, adott-e aznap hírt magáról, ha pedig nem, nyugtatgattam magam, hogy ha baj lenne, talán tudnám már. 

Ültem a buszon, és nem érdekelt, hol vagyok, ki lát engem így, hagytam folyni a könnyem. Ha ő nem lett volna, sosem értettem volna meg azt, amiben évekig benne éltem. Hozzá jelentkeztem terápiába is, de mivel ő nem tudott elvállalni, mást ajánlott maga helyett, így lett segítőm a társa, miközben ő az írásaival támogatott tovább engem és rajtam kívül sokakat még. 

Olyan méltósággal ment el, mint amilyen méltósággal élt. Nyugodjék békében.